Kedves Barátok, Ismerősök!

2014. Június 6-án, pénteken 18.30 kor

ÉLŐKÉPES MEDITÁCIÓT tartok a PILISBEN.

Kinek érdemes eljönnie?
- Aki kíváncsi
- Aki szeretne Önmagához közelebb kerülni
- Akiben nagy az elvágyódás mostanság, vagy egész életében az
  volt
- Aki keresi Önmagát, a hova tartozást
- Aki megnyugodni, elengedni szeretne
- Aki választ keres kérdéseire, okokra és származására
- Aki hisz és, aki keresi az utat a hittel önmagához

Bárki, aki érzi, hogy ott a helye.
A téma a belső megnyugvás, elengedés, önmagunk megélése.

Helyszínt a mellékelt térképen megtaláljátok!
Amit hozni kell:
- polifoam , amin fekszel
- pokróc, amivel takarózol
- kispárna, ha kell fejed, lábad alá

Érdemes kifejezetten kényelmes ruhában megjelenni ( hosszú tréning). És esetleg lefújni magad szúnyog és kullancs riasztóval.

A meditációt szeretnénk egy tábortüzes estével zárni!

Jelentkezni: Nálam ( Kata)
Szép napot!
Namaste

A Család, mint elsődleges bölcsőnk és Otthonunk, meghatározza az élethez való hozzáállásunkat, teljesítményeinket, karrierünket, gondolkodásunkat, szellemiségünket. Az innen hozott lelki és mentális táplálékainkból töltekezünk egész életünkben, és ezek a programok határozzák meg életünk eseményeire adott válaszainkat, amiket természetesen mi szenvedünk el.

Kérdés az , hogy kikerülhetőek-e olyan életesemények, amelyek szenvedést okoznak?
A válasz: igen!

Rajtunk múlik, hogy szembe nézünk-e örökölt, sokszor helytelen életvezetési problémáinkkal, és feloldjuk, kidolgozzuk azokat magunkból. Ha Édesanyánk piros, Édesapánk kék, akkor mi a gyerekei, csak kéket és pirosat tudunk örökségül hozni. Ezen programok épülnek be a személyiségünkbe észrevétlenül. Minél inkább nem akarjuk látni ezt („Nem akarok olyan lenni, mint az apám…”), annál inkább tagadjuk származásunk. Nem ez a helyes megoldás! A helyes út: kijavítani ezeket a programokat.

Kinek érdemes a család állítás módszertanával feloldani lelki blokkjait? Erre a jó válasz, hogy mindenkinek.

- családi konfliktusok
- párkapcsolati problémák
- fizikai betegségek lelki hátterei
- gyermektelenség
- fel nem dolgozott traumák
- sors elakadás
- mert úgy érzed itt a helyed.
És sorolhatnám.

Kérlek, ha úgy érzed, hogy itt a helyed, jelentkezz.

Namaste
Kata

Június 7-én, reggel 9 órai kezdéssel CSALÁDÁLLÍTÁS Budán.

Jó volt vissza emlékezni. Mindig jól esett az, hogy megismerjem újra, és átéljem újra és újra, azokat a történéseket, amiket megéltem. Hol jól, hol rosszul. Azért volt ez szükséges, egy idő után kellemes, mert sok olyan tanítást értettem meg, amit korábban nem. Sőt, akkor sem, amikor éppen megéltem. Tanítóm kísérete nélkül ez nem ment volna. Szerettem Őt, Apámként tiszteltem és figyeltem rá. Mostanában feltűnően csendes volt. Éreztem, hogy figyel Rám, de valahogy most Én nem figyeltem rá. Annyira elvittek a gondolataim a történések, hogy nem figyeltem szavaira. Persze nem tudtam eldönteni, hogy azért hallgat, mert nem figyelek vagy fordítva. Mindenesetre sikerült észrevennem, hogy csendben van. Kezdetben gondolkodtam rajta, hogy vajon mi történhetett, és hogy mióta van csendben. De persze ez se tűnt fel. Annyira el tudtam foglalni az agyam, hogy észre sem vettem Tanítóm reakcióit. Ahogy ezen agyaltam persze szép lassan rájöttem, hogy tulajdonképpen kevés külvilági ingerre figyelek. Nem csak Tanítómat szoktam kívül hagyni a pillanataimon, hanem mindenki mást is. Olyan bezárkózás - nem is jó szó-, olyan érzéseim vannak olyankor, amikor befelé figyelek, mintha egy másik világban lennék. Mintha ott élnék. Nem érzem földi kapcsolataimat és jelenem valahol máshol töltöm. Sok esetben mérhetetlen elvágyódásom is van, ami szintén megszűnteti jelenemet. Vagy ez a befelé figyelés lenne a jelen? Tehát abban a pillanatban, amikor máshol vagyok, akkor azt vélem látni mi történik máshol? Biztosan nem. Ezt gyorsan kivertem a fejemből. De megint azon kaptam magam, hogy gondolkodom és nem vagyok jelen.

Az öreg csendesen lépkedett mellettem, valahogy úgy éreztem, hogy részben megint azt figyeli, hogy mit csinálok, hol járkálok, részben valami mást csinál. Mintha Ő se lenne jelen egy ideje. Szép lassan bandukoltunk és elhatároztam, hogy most a fókuszomat az Öregen tartom. Így is tettem. Teltek az órák, haladtunk előre. Maximálisan figyeltem és próbáltam Tanítóm energiáira hangolódni. Lehet, hogy érezte, mert néha olyan különösen meg-megállva rám nézett. De nem bántam, sőt szerettem volna, ha szóba hozza ezt a dolgot. De nem tette.

Ahogy figyeltem Őt kezdtem látni a körülötte jelen lévő energiákat. Kezdtek kirajzolódni, először színek formájában, majd a színek energiapályákká alakultak és végül érzésekké. Láttam, ahogy a megfáradt teste körül gyönyörű szép kékesfehér fénycsóva van jelen. Ez a fénynyaláb vagy energia nyaláb, körbeölelte, mintha simogatta volna, de ami ennél is furább, hogy testének egy pontján szinte örvénnyé változva behatolt a sejtjeibe. Nagyon figyeltem, hogy mi történik ott és hogy honnan származik ez az energia. Minden idegszálammal erre koncentráltam és kerestem az energia forrását. Ahogy egyre erősebben megjelent előttem a fény, észleltem, hogy Tanítómon kívül van ott még valaki. Valaki, aki ezt az energiát az Öregnek átsugározza. Vagy közvetíti. Szép lassan kezdett kirajzolódni az alakja és az arca. Már éreztem, hogy egy Gyógyító van jelen, de olyan öröm fogott el, ahogy felismertem a Lemúriai Nőt. Akivel én is találkoztam korábban.

Nagyon megörültem, amikor ismét láttam és éreztem ezt a kristálytiszta szándékú gyógyító energiát. Lemúriáról sok emlékem volt korábbról is. A háborúk során sok gyógyító volt a katonák mellett. Rengeteg energiát kaptunk így, ahogy Tanítom is kapja most, de közvetett módon is. Valahogy ezekről a tiszta lényekről, csak ritkán vettünk tudomást. Természetes volt, hogy ott vannak körülöttünk. Olyanok voltak számunkra, mint az éltető levegő. Ami természetes és csak akkor vesszük észre, hogy mégsem az, amikor hiány lép fel. Valahogy elvárás lett ez a számunkra. Nem becsültük eléggé ezeknek a gyógyítóknak az önfeláldozó tevékenységüket, hogy minden pillanatban minket figyeltek, értünk tettek.

Egy alkalommal, amikor az Orionon a Nagy Háború előtt összehívták a Bölcsek a Tanácsot, akkor találkoztam a Lemúria küldöttség tagjaival. Kékesfehér lepelben jártak, aminek tapintása annyira finom volt, mintha vízbe nyúltam volna. Lágy és tiszta. Magasak voltak, karcsúak és hosszú, derékig erő hajuk volt. Jellemzően egyenes hajukban fonatok voltak, a fonatokban kristályok vagy növények. Fejpántot viseltek többnyire, aminek valamiféle jelentése volt a számukra. Legalábbis így hiszem. Ami érdekes volt rajtuk az a feltűnően kortalan és nemtelen arcuk és nagy szemeik. Szép, kék vagy kékeszöld szeme volt minden lemúriainak. Ahogy belenézett a magamfajta szinte úgy éreztem, hogy minden érzés eltűnik bennem és csak a lágyság a szeretet jelenik meg. Csendesek voltak, és misztikusak. Akkor még nem tudtam, hogy és hol élnek, de éreztem, hogy mindenkinek jó lenne ott. De azt is felfogtam, hogy Lemúriába csak a kellő alázattal léphet be az idegen. Később többször is jártam ott és hálát adok annak, hogy barátomnak tudhattam be néhány lemúriait.

Számomra olyan volt egy lemúriait megérezni, megérinteni, vagy Lemúriába érkezni, mintha haza érkeznék. Egy biztonságos otthon érzésem támadt, megnyugodtam, szeretet volt bennem. Már, ahogy Lemúria felé vettem az irányt, éreztem, hogy kinyílik egy reménysugár, egy új út. Aki kinyilvánítja szándékát, hogy oda tartana, azt megérzik, és, ha alázattal, tisztán közeledünk Lemúriai Otthonunkba, akkor meg is mutatja magát az Út. Érdekes, hazahívó érzés kelt hatalmába, holott nem Lemúria volt a Csillag bölcsőm. Sokat tanultam Tőlük. Ide tartozik az egyik legnagyszerűbb tanításuk, amit bárhol, bármely bolygón is vagyok, alkalmazni tudok. Ez az élőképes meditáció. Lényege abban áll, hogy megtanultam teljesen lecsillapítani gondolataimat, zavaró programjaimat, és az eddig tanultakat is. Hiszen az is lehet hibás. Ahogy lecsillapítom ezen zavaró tényezőket, mindig kinyílik a valóság előttem. Nem csak reinkarnációm valós története, de Tanítómmal is fel tudom venni a kapcsolatot. Hallom, látom, értem Őt. Csak engedem magam vezetni és rábízom magam a nálamnál bölcsebbekre, tisztábbakra. Amikor elakadok az utamon, vagy szeretnék megérteni valamit, ami sorsom szerint történik, mindig az élőképes meditációhoz fordulok. Olyan ez, mintha megnyílna előttem egy csatorna, amely megmutatja a valóságot. De a valóság csak egy úton-módon lesz igazi. Ha látod benne önmagadat. Látod és érzed önmagad felelősségét. Amikor tanultam ezt a fajta lényeg-látást, Lemúriai Tanítóm elmondta, hogy belépni ebbe a csatornahálózatba csak úgy lehet, ha azzal a szándékkal teszem mindezt, hogy önmagam felelősségét keressem meg. Aki nem így tesz, nem valót lát majd. Szép lassan, de megtanultam. Máig tudom helyesen alkalmazni, még akkor is, ha rettentő nehéz szembesülni teremtményeimmel.

Mégis Lemúria tanítása nem ettől volt valódi. Hanem attól a szeretettől, ami Otthont adott a gyógyulni vágyónak, az oda érkezőnek.

Nem láttam még ennyire tiszta szándékot. Remélem egyszer meg tudom hálálni mindazon lemúriai gyógyítóknak, akik valaha segítették utamat és segítik most is!

In Lach Es

Ebben az évben nagyon sokunk fog egy olyan utat keresni, aminek a kulcsszava a HIT. Mindenki ismeri a szót, de vajon ha felteszed magadnak a kérdést, hogy mi a HIT? Vajon tudod-e választ?

Valójában olyan utakat keresünk, amikor a HIT-et keressük, ami vissza visz valódi önmagunkhoz. A Lelkünk legmélyéhez, emlékeinkhez, ami megmutatja csillaggyökereinket, ami kinyitja sorsunk útját amíg ide nem értünk a Földre. Ezáltal a megértés és meglátás által sokkal egyszerűbben, szenvedések nélkül, tisztán, fel tudjuk vállalni Sorsunkat, mert megértjük, hogy minden így jó, ahogy van. Fel tudjuk vállalni hivatásunkat, önmagunkat, múltunkat és jövőnket, mindezt úgy, hogy a jelenben mi kötjük ezt össze.

Ahhoz, hogy HIT-et találj, meg kell fordulnod. Befelé, a múltad felé kell keresned a válaszokat. Ki kell nyitnod saját személyes történelmedet, hogy megértsd mi-miért történik Veled.

Ez a HIT alapja.

Kezd azzal, hogy eldöntöd!

Szép napot!
Namasté
Kata

"Bert Hellinger felfigyelt arra, hogy testi-lelki bajaink kialakulását nem lehet csak a saját életünk eseményei alapján megérteni. Úgy tűnik, mintha sorsunk elválaszthatatlanul összefonódna a kibővített családunk tagjainak sorsával. Mintha lenne egy közös családi lélek, egy olyan energiamező, amelyben mindenki benne foglaltatik, aki csak a kiterjedt családhoz, az ún. klánhoz tartozik, akár tudunk a létezéséről, akár nem. A tagokból összeállt új egészt Hellinger „családi léleknek”, Albrecht Mahr „mindentudó mezőnek” nevezi. A családállítás irodalmában mindkét elnevezéssel találkozhatunk. A tagokból összeállt új egész, mint minden rendszer, több mint részeinek összege, és megvannak a maga működési mechanizmusai. Ebbe a nagy egészbe ágyazódik bele az egyes ember élete, és sokszor oly módon irányítja azt, hogy az illető arról nem is tud."

A család állítás módszertana megvilágítja számunkra kik azok a családban, akiknek sérüléseit észrevétlenül hordozzuk magunkban. Lehet, hogy már úgy véljük, hogy saját személyiségünk részei. Onnan vesszük észre, hogy talán nem azok, hogy nyomasztanak, akadályoznak minket. Nem tudjuk saját sorsunkat élni, elakadunk. Ezek nem jó, vagy rossz dolgok. Egyszerűen valamiért vannak. Ha meglátjuk ezeket a személyeket, lelkeket, akik hatnak ránk, feloldjuk magunkban tulajdonságainkat. Kinyitjuk sorsunk kapuját. Indulhatunk.

Kinek érdemes a család állítás módszertanával feloldani lelki blokkjait?

Erre a jó válasz, hogy mindenkinek.

- családi konfliktusok

- párkapcsolati problémák

- fizikai betegségek lelki hátterei

- gyermektelenség

- fel nem dolgozott traumák

- sors elakadás

- mert úgy érzed itt a helyed.

És sorolhatnám.

Kérlek, ha úgy érzed, hogy itt a helyed, jelentkezz.

Namaste

Kata

Május 24.én reggel 9.órai kezdéssel CSALÁDÁLLÍTÁS Budán.

Sokat barangoltunk Tanítómmal, amióta találkoztam a Griffekkel. Álmomban is újra és újra felelevenedtek azok a képek és tanítások, beszélgetések, amiket folytattam barátommal. Érdekes, hogy egy Griff, azaz Aga nemzetség vagy ha úgy tetszik faj tagjának megjelenése, olyan volt, mint amikor az ember azt mondja angyalt lát. Én nagyon sokat töltöttem Tanítóm társaságában,  találkoztam Lemúriaiakkal, több gyógyítóval, megismertem a Föld történelmével együtt számtalan Csillagotthon és város elbeszélését, de angyalokról senki egy szót sem említett. De az Agák megjelenése, főként álmomban olyan volt, mint egy hatalmas gyönyörű páncélos testű szárnyas lényé. Rá is kérdeztem Mesteremtől, hogy jól látom-e. Az Öreg annyit mondott szűken, hogy:

- Jól.

Nem folytattam a beszélgetést vele, annál inkább arra koncentráltam, hogy megtudjam, mit nem tudok még. Veszélyes mezsgye ez a tudás, mert az ember minél inkább azt hiszi, hogy sokat tud, az okos hamar ráeszmél, hogy mennyi mindent nem tud még. Én is így voltam vele. Nagyon büszke tudtam lenni rá, ha megértettem valamit és utána itt a Földön gyakorlatban felismertem a szituációk mögött húzódó mély lelki tréninget. Ha ezt még jól is tudtam működtetni, akkor vérré vált. Így a fegyelem témakör, ami összetettebb volt, mint hittem, rengeteg időmet emésztette fel. Benne voltak azok a hasonló értelmű magyarázatok, mint önvállalás, hitünk szerint történő megélések, alázat és persze mind igaz is volt. De a fegyelem nem lenne fegyelem, hanem alázat lenne, ha pusztán az alázat fogalmi köreit foglalta volna magában. Éreztem, hogy ez annál mégis több. Valami összetett, valami kitartó és nehéz próba ez, a lelki evolúció egy olyan szintje, ahol az embernek mintha vizsgabizottság előtt kellene állnia és tettek formájában számot adnia tudásának összegzése képen. Álmaimban sokat láttam olyan összefüggő eseményeket, amelyek egy konkrét történetet meséltek el. Ezek a történetek valahogy megértettették velem, hogy minden egyes pillanatban cselekvően létrehozott teremtményeinket (kimondott szó, cselekmény, gondolat), megelőzi egy döntés. A döntéssel pedig utat engedünk a szónak, a gondolatnak, a tetteknek, hogy azt végre is hajtsuk. Döntéseinkkel tehát utat választunk, teremtünk. És teremtéseinkkel hatunk másokra. És itt jött a fegyelem. Vajon döntéseinket milyen prioritások, vagy tulajdonságok, vagy milyen személyiség jegyek alapján hozzuk meg? És vajon tudjuk -e, hogy ezen döntéseinknek mi lesz a következménye?

A fegyelem erre tanított meg. Döntéseink sok esetben hosszú távú dolgokat indítanak el az életünkben, amely utat utána járnunk kell. Legyenek ezek a döntések, akár hétköznapi emberi problémák vagy felvállalások. Ahogy ezeken gondolkodtam, az jutott eszembe, hogy nekem is van pár ilyen emlékem itt a Földön is és persze nem földi életemben is, amik persze azon nyomban peregni is kezdtek szemeim előtt. A legemlékezetesebb, mint mindig, most is az Orionhoz kötődik.

Sokszor és sokat emlékeztem az Otthonomat jelentő Emmeron bolygóra, illetve teraszaira és gyönyörű, tiszta lélekhálóban történő működésére. Itt valahogy nem kellett külön tanulnom, mi az, hogy fegyelem, természetes volt, hogy mindenki látta a másik szándékát és a szándékunk szerint nyilvánultunk meg. Emmeron az Oriontól egy picivel magasabb dimenzióban, a 9. dimenzióban volt létező és létező most is.  Így, amikor el kellett hagynom Emmeront, a háború előtt, de annak előszeleként és okaként, az Orionon megjelenő sárkány nemzetségek, bár rokonságban álltunk, mégis mások voltak. Nem volt ilyen messzemenően egyértelmű a felelősségük kiterjedése, mint számomra. De persze, annyira meg Én nem tudtam, hogy mi is a fegyelem, mint a Griffek. Így az Orionon kialakított 4 támaszpont közül, Én északra kerültem, ahol az első lépés az volt, hogy kialakítsák bennünk azokat a tulajdonságokat, amiknek híján vagyunk. Na, ebből nagyon sok volt. Ezt ugyanis még Emmeronon is tanulnom kellett. Mondhatjuk, hogy sihederként kerültem a kiképzésekre. Így lényegében sárkányok közt nőttem fel, tőlük tanultam harcolni, a látást vagy megérzést elsajátítani, a falka vagy összetartozás törvényét, és rengeteg olyan lelki minőséget, amely segített azzá válnom, aki ma vagyok.

Egy alkalommal, amikor már vezetői szerepet töltöttembe és rangom is középmagas volt, olyan helyzetbe kerültem, amit a mai napig nehéz feldolgoznom. Valahogy úgy tudnám megfogalmazni a problémát, hogy egy ember, egy lélek feláldozható -e, hogy a többieket megmentsük? A rám bízott 12 sárkány harcossal az volt a dolgunk a háború hajnalán, hogy felderítést végezzünk az Orion Vega oldalánál található kapunál történt eseményekről. A Vega kapuja volt az egyik szárny, ahol a Sötét oldal seregei, a hatalom éhesek betörtek az Orionra. Már több napja nem volt semmi hír a kapu őrzőiről, így néhány felderítő csapatot küldtek az északi támaszpontról. Az egyik felderítő csapatot én vezettem. Elszánt voltam és tettre vágyó, továbbá meg voltam győződve róla, hogy annyira felkészült vagyok, hogy gond nem lehet. Természetesen ez lehetett az egyik oka annak, hogy lett gond. Azon kívül, ami eleve volt. Már a kapuhoz közeledve rettenetesen rossz előérzeteim voltak, messziről kiszagoltam a veszélyt. Sötét volt, már pár napja nem láttunk fényt sehol. Mindenhol az élettelen halott dolgok vették át az uralmat. (Olyan volt, mint, amikor Mordor felé megy az utazó a filmekben.) Ez a kép szinte elhitette velünk, hogy senki nincs a közelünkben és néhány másik szakasz ezt tényként kezelte. Én nem értettem egyet vele, mert a kaput őrző sárkányok maradványait se találtuk meg, pedig igen közel voltunk már. A Vega kapuját képzelje úgy el mindenki, mint egy hatalmas korong alakú zárszerkezetet, amely zárszerkezet belsejében fénynyalábok vannak, amik csak azt engedik át (be), aki ezen fény rezgéseinek megfelel. Mondhatjuk úgy is, mintha maga a fény olvasná le az ide érkezők DNS-ét és érzékeli azok szándékát. Mint egy intelligens fény központ. A kapukat rendszerint két KOS őrizte. Ezek a kosok, olyan lények, akiknek nagy becsontosodott szarvaik mentén a koponyájuk összenőtt és a koponyán belül 12 agyuk volt. A 12 agy együttesen, mint egy szerver működött, aminek következményeként a szemük több dimenzión át volt képes látni az eseményeket. Ők voltak a kapuőrök. Előre látták mi fog történni, ki közeledik és milyen szándékkal. A kapuőrei mellett sárkányok védték és engedték be az Orionra érkezőket. Jelentős erőt képviseltek. És most egy árva lélek sem volt érzékelhető a kapunál. Jómagam még nem találkoztam Kosokkal, így elképzelni sem tudtam, hogy mekkora erőt is jelentenek, csak az elbeszélésekből tudtam erre következtetni. De az azért gyanús lett, hogy egy 35 méter magas, mindent látó lény, hova is tűnhetett el nyomtalanul.

Szépen lassan közeledtünk a Kapu felé, amiről még azt érdemes tudni, hogy maga a kapuhoz bejutni sem volt egyszerű. Nem a pusztában állt a semmi közepén, hanem az Orion egyik védett, sziklákkal és magas hegységekkel körülvett, jól védhető helyén. A bejutás is több lépcsős volt, ahol szintén sárkány harcosok voltak százával szolgálatban, hogy biztonságos legyen a dimenzióugrásokkal történő ki és bejutás. Sőt, néhány magas Tanító, ha úgy tetszik Bölcs is jelen volt ebben a komplexumban, mint a Tanácsot képviselő erő. Most pedig senki. Minden porrá zúzva, szinte még romok sem maradtak. Olyan volt, mintha egy hatalmas robbanás történt volna, ami mindent elpusztított. A robbanás ésszerűnek is tűnt, hiszen ha a fénynyaláb, ami a kapuban működött vagy forgásában, vagy rezgésében eltért a helyes működésétől, akkor bizony olyan feszültség keletkezhetett, amely robbanáshoz vezetett. A robbanás, pedig mindenkit képes volt elpusztítani. Csak mégis zavart az a dolog, ami kérdések formájában az agyamban cikázott, hogy:

- Hogy alakulhatott ki az „üzemzavar”?

- Ha valóban robbanás történt, akkor is hol vannak a maradványok? Vagy ennyire elégetett mindent?

- És ha robbanás volt, ami elégetett mindent, akkor hol vannak a sötét oldal seregei, mikor nyitva a kapu?

Sorra érkeztek a többi szakasztól is a hasonló jellegű információk, miszerint por és hamu van mindenhol és semmi más. Nyugtalanító volt ez az egész ügy. Gyorsan jelentettünk feletteseinknek. Vezérem üzenetében egyértelműen utalt rá, hogy amit nem látunk, az nem jelenti azt, hogy nincs. Én is éreztem. Sőt tovább megyek. Érzéseimben úgy véltem, hogy egy ideje figyelnek minket, csak nem tudom kik és honnan. És itt követtem el a második hibát, amely azt gondolom az a döntésem volt, amely nélkülözte a fegyelmet. Megérzésem ellenére, tovább vonultam a kapu felé, persze csendben, lopakodva. Mindannyiunk döntésének megfelelően. Amikor egy bizonyos körbe értünk, a kapu belső nyalábja, mint egy sötét, fekete felhő forogni kezdett és a kapu mögött megjelentek a sötét oldal kolónia űrhajói. Életemben nem láttam még ekkora sereget. Három kolónia űrhajó, vagy egy tucat anyaűrhajó és milliónyi harci gép. A kapun csak néhány harcos lépett át, harci gépeikkel együtt. De ez a néhány harcos is, akkora túlerőnek bizonyult, hogy harcosaimat vissza kellett rendelnem, annál is inkább, mert úgy látszott mögénk akarnak kerülni, elvágva így minket saját utánpótlásunktól és menekülő útjainktól. Ekkor történt, hogy egy sárkányharcosom bent ragadt a gyűrű közelében. Egyedül tartotta magát, de miután mi hátráltunk, minden szem őrá szegeződött. Borzalmas volt érezni a bennem megjelenő tanácstalanságot, hogy mi is a jó most. Vezényeljem a harcosokat vissza a biztos túlerő martalékainak, vagy engedjem el őt, aki egyedül harcolt mindannyiunkért … Az utóbbi mellett döntöttem.

A belső fegyelem hiánya miatt kerültem egy olyan helyzetbe, ahol mások életével kellett fizetnem. A döntés súlya rányomta bélyegét további vezetésemre, és millió elemzésem, gondolatom telt azzal, hogy megértsem milyen tulajdonságom írta felül megérzésemet. Ezt a borzalmat, még élek nem felejtem és nem is felejtettem el. Egyik döntésemmel sem tudtam sosem jóvátenni annak az egy léleknek a halálát. Bármennyit is mentettem meg, az Övét nem tudtam.

Bárhol is van a Világban most, tartozom neki.

Kedves Olvasóm, Barátaim, Ismerőseim!

Köszönöm, hogy olvassátok az oldalon megtalálható írást. Szeretném pár gondolattal kiegészíteni az írások tartalmát. Minden írásomban, valós, megélt (mondhatjuk meditatív úton történő beszélgetések) eseményeket és tanításokat elevenítek fel, amit leginkább Tanítómmal (Tanítóimmal) és kísérőimmel, Gyógyítóimmal, illetve olyan Lényekkel, Fajokkal folytatok, akik segítik itt e Földön az emberi lelki evolúció fejlődését.

Hajnalodott, a Nap már sugarait meresztgette a szűk látóhatáron, könnyű levegő szállt, aminek szólama a szabadság dalát dúdolta. A madarak már régen fent voltak és finom kis hangjaikkal ébresztgették a magam fajtát. Szép lassan kezdtem kinyitni a szememet. Felettem a fák lombjain keresztül szűrődött be a Fény, és a levelek táncát figyeltem, ahogy a finom, meleg szél bele-bele kap.

- Hol vagyok?- fogalmazódott meg bennem hirtelen.

Oldalra fordítottam tekintetem, és a messzeségben a szikla ormán megláttam Őt, a Mesteremet, Örök Tanítómat. Éppen befejezhette szokásos reggeli szertartását, amit bátran neveznék meditációnak. Ebben a meditációban rendszerint a reggelt köszöntötte, a természetet és az életet. Szépen lassan közeledett felém, miközben én igyekeztem feltápászkodni és kibújni a barna pokrócokból, amelyek az éjszakai hidegtől védtek meg. Ahogy az Öreg odaért, azonnal kérdezősködni kezdtem.

- Hol vagyunk? És mi történt?

- Ott vagyunk, ahol este tábort vertünk. - válaszolta a maga természetes hangsúlyával. Annyira bírtam ezeket a mondatait. Úgy tett, mintha semmi nem történt volna, pedig valahol éppen tudta, hogy miért vagyok összezavarodva.

- Jó, de mi történt? – faggattam volna tovább.

- Sok minden történhetett, ha ilyen összezavarodott vagy. Induljunk, közben elmeséled.

- Jó. - gondoltam. Naivan elfogadtam az Öreg válaszát, még át is futott a fejemen, hogy tényleg nem tud semmit.

Szép lassan kezdtem összepakolni, miközben kezdtem feleleveníteni a történteket magamban. Emlékeztem a tábortűzre és a Lemúriai Nőre, aki a tűzön keresztül nyitott valamiféle átjárót, és persze a Griffekre, akik tanításai még mindig bennem égtek.

- Mindez álom volt? –hasított belém a kérdés, amit sikerült egy pillanatnyi megállás közepette hangosan is kimondanom.

- Az a gyanúm. –válaszolt az Öreg.

Kedves, derűs arca volt. Elhittem neki, hogy tényleg semmit nem tud. Így miután tábort bontottunk, szépen lassan elindultunk és folytattuk utunkat a hegygerincről lefelé. Az úton megdöbbentően szabadnak éreztem magam, valamiféle olyan érzés volt ez, hogy semmi nem fog, nincs többé múltbéli félelmem vagy fájdalmam, vagy legyőzendő kérdéseim. Szabad voltam és teljes nyíltsággal, sőt kíváncsisággal vártam, hogy mit hoz a jövő számomra. Vártam az ÚJAT, vártam, ami érkezik hozzám, valami más, mint eddig.

Az út során elmeséltem Tanítómnak, amit álmodtam, amit átéltem. Folyamatosan meséltem, szinte megállás nélkül. Az Öreg pipáját pöfékelte, néha elkomorodott, néha mosolyt csalt arcára a mondandóm. Szép lassan bandukoltunk az ösvényen, tisztások mellett haladtunk el, ahol a tavasz hírnökei már bontogatták szirmaikat. Nagyon szép volt.

Miután elmeséltem a teljes álmomat, vagy inkább emlékeimet előző életeim most is rám ható eseményeit, az Öreg megkérdezte.

- Mit tanultál ebből?

- A fegyelmet! – vágtam rá rettentő magabiztossággal és erővel.

Az Öreg megcsóválta a fejét, nem szólt semmit, csak szépen lassan elindult. Nem is értettem mi ez a fejcsóválás, holott olyan világosan megértettem mit is jelent a törvények tisztelete és azok be nem tartásának következményei. Rohantam az Öreg után és faggatni akartam. De mielőtt bármit mondhattam volna, visszafordult és azt mondta:

- Gondolkodj! A valódi tanítások mindig a cselekedetekben rejlenek. Hiába van a fejedben gondolat, sokszor éppen a gondolat akarattá tételétől nem látod a valódi tanítást.

Rettentően meglepett. Annyira büszke voltam arra, hogy mennyire értek mindent, erre tessék. Persze tudtam én, hogy mindig akarunk. Vannak tervek a fejünkben, azt hisszük, az valódi belső vágy. Aztán a tervek sorra kudarcba fulladnak és persze nem értjük miért. Pedig a válasz egyszerű: Sosem voltam ezek a tervek valódi tervek. A sorsomat nem ezek mentén írtam meg. A valódi tanítások lélektől-lélekig szólnak.

Fel volt adva a lecke rendesen. Úgy látszik, van még mit tanulnom, gondoltam. És szabadságom szelleme átterelődött arra az újra, amit vágytam még délelőtt megélni. Gyorsan szembe jött.

Így azokat a napokat nagyon sok gondolattal és kérdések özönével töltöttem el…

Mint minden fajnak, az Agáknak is van tanításuk. Az ember számára ezek a lelki evolúciójának mérföldkövei, amelyek megértése által Lelke gazdagabb, elméje szélesebb spektrumú és nem utolsó sorban erősebb lesz. Az erő mindig Lélekből származik. Az erő a mag, amely a tapasztalatok megélése után szökken szárba, ezáltal válik a HIT valódi lelki energiává. Ez teszi sorsunkat motiválttá és a céltalanságot megértéssé formálja. Olyan törvények vesznek minket körbe, amelyek akkor is hatnak Ránk, ha nem értjük vagy nem akarjuk meglátni ezeket. A teremtés önmagát beteljesítően működik.

Ezeket az egyszerű, mégis mély értelmű tanításokat már megtanultam, értettem és használni is tudtam. A Sárkányok között megtanultam mindent, ami ahhoz, hogy harcoljak, lelki erőm legyen és Igaz Úton járjak tudnom kellett. Szerettem így élni.

Az Agák, azonban mások voltak. Zártak. Rettentően zártak. Külső szemlélő számára, olyan volt a megjelenésük és viselkedésük, mint egy elit kommandóé vagy egy nagyon zárt és titkos csoporté, akik látnak mindent, de nem kívánnak vegyülni a tömeggel. Az avatatlan szemnek talán ez a fajta viselkedés nagyképűnek tűnhetne vagy felsőbbrendűnek határozná meg. Pedig viselkedésük sem kimért nem volt, sem a másság tudattal nem volt átitatva. Mindössze nem tettek vagy mondtak többet, mint amit az adott pillanat megkövetelt. Inkább olyan érzése volt az embernek, mintha figyelnék őt. És ez a figyelés többet elárult nekik, mintha beszéltünk volna vagy érintkeztünk volna. És éppen ez volt a kulcs. Ők nem hittek másnak, vagy másban, mindössze magukban. Olyan belső érzékelésük volt, ami stabillá tette őket saját megérzésükben. Bár ez több volt, mint megérzés. Képekben látták a velük kapcsolatba kerülő lelkek múltját, történelmét, de még döntéseik lehetséges jövőbeni következményeit is. Elképesztő tisztaság uralkodott Bennük. Viselkedésük, pedig a fegyelem törvénye szerint nem tette lehetővé, hogy beavatkozzanak bármely lélek sorsába. Erre csak és kizárólag Tanácsi engedéllyel kerülhetett sor. A Tanács, pedig minden tapasztalni vágyónak megengedte, hogy ezen döntésekkel olyan utat válasszon, amit szeretne. Hiszen döntéseinkkel utat választunk, amely utak mentén megtapasztaljuk döntéseink súlyát.

Az Agák ezt tudták. És minden döntésüknél pontosan feltérképezték, annak lehetséges következményeit. Fegyelmet tanultak, hogy döntéseik ne öncélú erőfeszítések legyenek, hanem a jövő alapkövei. Mi sárkányok, és különösen Én sárkány, a fegyelemmel nem voltunk túl jóban. Ellene sem. Csak nehéznek bizonyult. A parancsok, amiket másoktól kapunk, legyenek Tanítók vagy Vezérek, mivel feljebbvalóktól voltak valók, egyértelműebbek voltak és lényegében a felelősség is megoszlott. Így könnyebb volt elviselni a súlyát a következményeinek.

Hosszasan gondolkodtam azon, hogy vajon bírom-e ennyire a tudást magamban, hogy hatalommá formáljam? Az első meghívót az Agáktól, ezért utasítottam vissza. Nemet mondtam. Nem ismertem annyira a törvényeket, hogy azok közül ki is tudjam választani melyik a helyes egy-egy szituáció rendezésére és ennek megfelelően döntsek mások sorsába beavatkozva. Mindezt úgy, hogy annak a léleknek csak is a javát szolgálhatja ez a döntés. Látni mindent előre, hogy mivel teszek jót, sokszor olyan esetekben is, ahol a lélek maga, aki a segítséget kérte nem hitte el, hogy ez neki a helyes. Még nem látta, hogy pillanatnyi fájdalma csak ilyen úton módon enyhíthető. Nem, ez nem volt nekem való. Féltem a hatalomtól, annak még tiszta eszközeitől is. Észnél kellett nagyon lenni, hogy szándékom kristály tiszta legyen. Magam tenni mérlegre. Rettentő nehéz.

Második meghívóm a Griffekhez egy olyan pillanatban talált meg, ahol a szándékom minden helyzetből megkérdőjelezhető lett volna. Mint mondtam a Sárkányok Nemzetségében a bevésődés nem talált Rám. De voltak olyan pillanatok, amikor a vonzás oly mértékben erős volt, hogy akár azt is hihettem volna, ez az. A Nagy Háború előtt és még előtte a Sárkányok nemzetségén belül több Klán élt. Pontosan 172 Klán értette ezt a nyelvet. Sárkányul beszélni a puszta erő és harc volt. Szerettem így élni. Ezek a klánok minden 4. évben összemérték harci tudásukat egy torna keretében. Itt minden klán legjobb harcosait képviseltette. Voltak egyéni és csoportos mérkőzések, kisorsolt mérkőzések, ahol több klán hasonló harcosainak kellett egy csapatot alkotnia. Ezeket a tornákat nagyon vártam. Mind egyéni, mind csapatjátékban erős voltam. Sokszor verhetetlen. Nem mondom, volt egy két torna, főként az első időkben, ahol erősen elvéreztem, és nagyobb mellénnyel indultam neki. De Achónként ezek a tornák rendszerint vitathatatlan győzelemmel zárultak. Az egyik ilyen torna alkalmával figyeltem fel egy másik Achónra, akit eddig nem láttam a tornákon. Éppen átszellemülten készültem csapatomat a háttérből stratégiailag eligazítani, amikor megjelent mellettem. Energiái erősek voltak és tiszták. Rám célzott velük, Engem fürkészett. Éreztem mindent, de nem fordultam felé. Szigorúbb voltam ennél magamhoz és a csapatomra koncentráltam. A tornát megnyertük, az Achón eltűnt. Jóval később, pár nap elteltével a sorsolás útján ismeretlen nevet húztam ki partnerként. A küzdőtéren vártam partnerem, amikor megcsapott ugyan az az erős energia. A véletlenek az Orionon nem léteznek. Vagy a sors kezdett el megtréfálni gondoltam, egy tudatos próba ez, vagy valami jel, amit értenem kellene. Ahogy morfondíroztam magamban megjelent Ő. Ezüst páncélt viselt aranyozott szegéllyel, aminek mellvértjét egy hatalmas szárnyas oroszlán borította. Minden klánnak voltak szimbólumai, ismertetői, amivel megkülönböztették magukat. A szárnyas oroszlán a bátraké volt. Olyan harcosoké, akik nem ismerték a félelmet, nem féltették magukat. Gyerekkoruk óta így képezték őket. Voltak persze furcsa szokásaik. Kegyetlennek bizonyultak más klánokhoz képest. A gyengéket elűzték törzsükből és gyermekiket 9 éves koruktól nem anyjuk, hanem a törzs férfi tagjai nevelték. Cél a tökéletes magabiztosság és egy olyan magány kialakítása, ahol minden harcosnak meg kellett tapasztalnia, hogy csapat nélkül, egyedül mit is ér. Hosszú időkre hagyták magukra a harcosokat nehéz élethelyzetekben. Magasak voltak, testük tiszta izom, sokszor hegekkel tűzdelve, amit büszkén viseltek. Hajuk hófehér volt, hosszú és érdekes fonások tarkították. Arcvonásaik markánsak voltak, tekintetük mégis meleg. Szemük halvány kék volt, szinte fehér. Így nézett ki Ő is. Rápillantottam. Ő már nézett. Meghajoltunk egymás előtt. Nem beszélgettünk, hiszen értettük egymás energiáit. Harcaink együtt sorra nyeréssel végződtek. De minden egyes ütközet után mindketten eltűntünk klánjaink kíséretében, szót nem váltottunk. Érdekes szövetség volt a mienk. És néha azt hittem több ez. A szokás az volt, hogy a nyertes összesorsolt pár a végén egymással küzd meg. Éreztem sokszor, hogy tudatosan fürkészi, sőt kémleli sok esetben azt is, hol vannak gyenge pontjaim. Figyeltem erre is. Talán ezért sem akartam közelebb kerülni. Bár rettentően vonzott. Nem éreztem még ilyet. Aztán a nyerő párosnak elérkezett a veszte. Egymás ellen kerültünk be a ringbe. Gyors volt, rettentő gyors. De Én jobban átláttam a stratégiát. Ezt Ő is pontosan tudta. Tudta, hogy látom, amit kigondol, amiket képekben futtat. Három napig küzdöttünk egymással. Rettentő volt. Sajgott minden részem, tenyerem vérben forgott harci szerszámaim forgatásától. Vesztét koncentrációjának alábbhagyása okozta. A csatát megnyertem. De büszke nem voltam. Inkább azt éreztem, hogy vége valaminek, ami más volt, mint, amit eddig éreztem. A győzelem után kaptam meg a Griffek újabb meghívóját. Ahogy a meghívót morzsolgattam lakhelyemen, az Achón belépett a sátor lefüggönyözött bejáratán. Meglepett. Meghajolt és átadott egy írást. Az Orionon nem pergamenek voltak, hanem emlékeink összessége kristályokba vésve. Egy élő képes vetítő, amik kibontódnak illetékes kézben. Átadta és ismét meghajolt, majd eltűnt. A kristályt kibontottam. A Harcos minden érzése benne volt, attól a pillanattól, hogy meglátott, megérzett engem. Ugyan azt érezte, mint Én. Valami mást. Talán földi nyelven szerelmet. Örültem neki. De ahogy peregtek tovább a képek kibontakozott egy másik női alak is. A bevésődött párja. Megértettem Őt. Nem közeledhetett. Eskü fogta. Tiszteltem, vonzódtam, de elengedtem. Ahogy ránéztem a meghívóra tudtam, hogy nem vagyok rá készen, hogy félre tegyem saját érzéseimet a törvények mögé. Egy ilyen helyzetben lehet, hogy megdőltem volna. Most sem a bevésett törvényt ismertem el, hanem az Achón párját tiszteltem és Őt magát is. Minden Nőt valahogy tiszteletben tartottam, aki igaz volt. Ez a nő az volt. Harcos. Tiszta. Szerette Achónját. És ezt pontosan tudtam. Nem a törvény érdekelt. Nem. Így a meghívót ismét visszautasítottam.

Nem is reméltem, hogy harmadjára is ér, olyan megtiszteltetés, hogy megkaphatom a Griffek elismerését, vagy érdeklődését. De megtörtént. Itt visszautasításom oka a csapatszellem volt. Úgy éreztem csapatomnak szüksége van Rám. Bennem bíztak, vezérük voltam. Most nem távolodhattam el tőlük, amikor a háború a nyakunkon volt. De, akkor ott elhatároztam, ha 4.-jére is megkapom a meghívót, akkor fejtörés nélkül elfogadom azt.

Így a Nagy Háború végén, Emmeron elpusztulása pillanatában, amikor úgy éreztem nincs miért és kiért élnem, a Griffek megmentettek. Megérkezett a 4. meghívó. Az Új Élet behívója. Fájdalmam elviselhetetlen volt, Szívem kitépődött, Klánok tűntek el nyomtalanul az Orionról. Harcosok milliói haltak el, és családok szakadtak szét végleg. Ebben a pillanatban a Griffek, az Agák új Családot kovácsoltak meghívóikkal, egy olyan Szövetséget, amely visszaszerezte Őseink Fény Birodalmát.

Hála, hála, hála…

Amikor tudatosult Bennem, hogy szeretnék tovább menni, megmozdult a Lelkemben valami más, új érzés is. Otthon. Sosem éreztem igazán, hogy szeretnék vagy tudok valakihez, vagy bárkihez igazán tartozni. A sárkányok nemzetsége hatalmas volt. Számtalan kolóniában éltek, amik berendezkedése hasonlított egy jól működő királyságéhoz, ahol a király a klán vezére volt. Minden nemzetség egyöntetűen az Orion, majd később a Capella Tanácsának a fennhatósága alá tartozott. A nemzetségek egymás között is számtalan gyakorlatot és harci viadalt tartottak. Ezek az események rangosak voltak, de nem csak arra szolgáltak, hogy összemérjük egymás tudását. Rangonként eltérő megmérettetések voltak, mind férfiak, mind nők között. A nemiség nem volt jelentős különbözőség a sárkányok között. Harcosok voltak. És a nők is kezdettől fogva, alanyi jogon és kötelezően tanultak harcolni. Jómagam is így kezdtem. Izomzatuk kidolgozott lett és feladataik sem különböztek sokban a férfiakétól. Mégis a női harcmodor inkább épült az ellenség gyenge pontjainak kifürkészésére és ennek megfelelően fókuszos támadására, mint a puszta nyers erőből történő harcra. Mint említettem, azonban nem csak erre szolgáltak ezek az események, hanem a pár választásra is.

Kezdettől fogva irtóztam minden nemű ilyen jellegű találkozástól, vagy szófordulattól. Sőt leginkább elzárkóztam ezektől, mintha tudomást se szereznék róla. Pedig ha jobban belegondolok, nem volt ez olyan borzasztó. A szokások sárkányok között a tiszteletre és egymás megmérettetésére épült. A férfiak és nők találkozásai nem engedték, hogy a neműk kísértésbe vigye őket, holott testük szépen kidolgozott, mintaszerű volt. Mégis a kapcsolathoz valami más kellett. Bevésődés. Szívük csak arra az „Egyre” nyílt ki, aki tényleg hozzájuk tartozott. Megérezték, sőt felismerték Sorsuk akarata kit rendelt melléjük. Ez a fajta találkozás nem jöhetett létre egy sárkány 33 életéve előtt. Sem elméjük, sem szívük nem tudta volna ezt kezelni. Addig szigorú fegyelemmel tanították őket a törvények mindent átható tiszteletére. Életüket párjuk megtalálása alatt és utána is csak így élhették. A sárkány nemzetség egyik legnagyobb törése az volt, amikor az I. Háborúban sokan elvesztették bevésett Társukat. Sokan maradtak magányosak, utód nélküliek. És azon gyermekeket, akik szülők nélkül maradtak megpróbálták mások nevelni. Nevelő családok, de leginkább Tanítók, Mesterek. Én is ilyen voltam. Nem sokat tudtam szüleimről és emlékeimben nem jelent már meg az arcuk. Kiskoromban egyetlen érzésem a testvéremhez kötött, akitől elválasztottak. Tanítóm, aki egyben Apám is volt, nem sokat tudott ennek okáról. Hosszú ideig egyetlen célom pedig nem is volt más, mint megtalálni a Bátyámat. Fontosabbak voltak baráti kapcsolataim mindig és mindenkor. Családnak éreztem őket. És azt gondolom azok is voltunk. Éppen ezért nem vágytam nagyon arra, hogy beékelődjön ebbe a jól működő kis családba egy Társ. El sem tudtam ugyan képzelni milyen érzés ez, de nem is mozgatott sokáig. Szép lassan azonban minden barátomnak és bajtársamnak bevésődött a szíve valaki iránt. És együttléteink időben és térben is elmaradtak. Én ugyan betöltöttem szintén a 33 éves kort, de Szívem nem érezte ezt a fajta hiányt. Inkább szerettem jobban és többet egyedül lenni és rangomnál fogva ezt ki is használtam. Egyre többször léptem fel vezérként és távolságtartóbb lettem, mint korábban. Számtalan Vezér és Tanító váltásom volt és az évek csak teltek. Sok feladat, sok különböző bolygó. Néha azt éreztem, hogy tudatosan küldenek el máshova, hogy lefoglalják gondolataimat és ne barangoljak se a múltba, se a jövőbe. Sok helyen találtam olyan férfiakat, sárkányokat és más harcos nemzetségből valókat, akikhez vonzódtam némileg, de igazán senki nem tudott az ürességen változtatni. És lehet ez így volt jó.

A Griffekkel történő találkozáskor, azonban megmozdult Bennem valami. Otthon és szív. Úgy éreztem kinyílik Bennem valami. Talán akkor értettem meg, hogy az Otthonom nem itt van köztük. Sárkány voltam ízig-vérig, de mégis Szívem nem nyílt ki ezen a rezgés tartományon. A vágy erősebb volt Bennem, mint valaha, hogy ott a helyem köztük. Griffek hátán akarok lovagolni és képviselni mind azt a tudást, amit Ők. Meglepően zárt közösség volt az Övék, holott Szívük annyira nyitott volt, hogy tisztán tudtak olvasni a Fény útjának Sors Krónikáiból. Megláttak jövőbe mutató dolgokat és a múltat kérdés nélkül feltérképezték a másikon. Félelmetes is ez a tudás, sőt előttük megállni sem volt könnyű. Sokan féltek tőlük, sokan pedig tisztelték őket. Voltak irigyeik is, de azt hiszem ezen utóbbi népek nem tudták mit is jelent ilyen tisztán élni mindig, minden körülményben.

A Nagy Háború kezdetén a nemzetségeket összehívták. Nem csak Mesterek, Tanítók, de harcosok, vezérek is részt vettek a találkozón. Egyértelmű volt, hogy az I. és II. Háborúnál egy nagyobb, kiterjedtebb és sötétebb erővel kell szembe néznünk. A sárkányok nemzetségének egyik vezére Én voltam. Tudtam és éreztem felelősségemet és egy pillanatra sem tévesztettem idejövetelem célját szem elől. Minden nemzetség külön szektorban foglalt helyet a Capella Tanács termében. A tanácskozás és a helyzetismertetés már javában zajlott, amikor a jobb felső karzaton megjelentek a Griff Nemzetség képviselői. Minden szem rájuk tapadt. Mellettem a Déli Seregek egyik parancsnoka fel is nyögött, hogy „végre”. Majd derült arccal ült tovább. Ebből arra következtettem, hogy ismeri őket. A tanácskozás szünetében a Griffek eltűntek, de lelkesedésem, hogy információt gyűjtsek Róluk nemhogy alább hagyott volna, mint inkább egyre bizsergetőbben égetett. Így a déli seregek egyik Achónjához fordultam, aki elmondta, amit tudnom kellett.

Az Agákhoz nem lehetett csak úgy bejelentkezni. Nem látjuk őket, csak ha ők megmutatják magukat, mert más rezgés szinten élnek. A Fegyelmet és Méltóságot egyesítik önmagukon belül, amiért a Becsület Harcosainak is hívják őket. Minden harcos, aki szeretné az Ő útjukat járni, le kell mondjon minden egyéni érzéséről és azt alárendelni minden nemű tiszta akaratnak, amely az egyetlen Valós Ösvény a számukra. Sok sárkányharcosnak ez azt jelentené, hogy a bevésődését kellene felül írnia. Ezt pedig sokan nem vállalták. Ha egy harcost mégis megfelelőnek találtak arra, hogy magukhoz vegyék, akkor egy „meghívót” küldtek számára. Ezt a meghívót, azonban ki kellett érdemelni. Majd annak elfogadása után a sárkány harcosnak önként le kellett mondania eddigi rangjáról és szerepköreiről, elválnia eddigi szeretteitől és beléphetett egy új világba. Az Agáknál természetesen legalulról kezdi, ahol az Ő időszámításuk szerint egy éven át a kitartásáról és alázatáról kell tanúbizonyságot tennie. Számtalan türelmi és hitbéli próbán átesnie, rangtalanul, névtelenül, valakinek a szolgálatában. A tapasztalaton kívül ismét iskolapadba kell ülnie és még szélesebb minőségben újra tanulnia mindazt, amit eddig tudott. Tudását kicsiszolták. Az első egy év után léphetett be a rangba, ahol elkezdték őt harcra és szélesebb körű ismeretre tanítani. Ezen tanítások által nyílt ki számára a Fény Krónikája, hiszen minden egyes próba által csak tisztább és tisztább lett. Megtanultak az információval bánni. Ez volt a legnagyobb fegyverük. Majd a harmadik év tette őket felszentelt harcossá. Ekkor kaphatták meg a Griffjeiket, akiket hasonló szertartáson keresztül szerezhettek meg, mint a sárkányokat. Csak a Griffek nagyobbak voltak és tollaik éles pengeként vágtak, mindaddig, amíg el nem fogadták a lovasukat. A három év alatt nem láthatták korábbi kötődéseiket, utána pedig ezekre már nem nagyon tartottak igényt. Ha mégis, megoldották azt. Bár ekkorra már nem értették őket, vagy korábbi szeretteik, akik az idő más rezgésén éltek, kiöregedtek.

Ahogy hallgattam az Achónt, azt éreztem, hogy ez az Út vár rám. Bevésődve nem voltam.

Sok más dolog néhány régi baráton kívül nem tartott a sárkányok közt.

Mégis későbbiekben a „meghívót” háromszor utasítottam vissza.