Jó volt vissza emlékezni. Mindig jól esett az, hogy megismerjem újra, és átéljem újra és újra, azokat a történéseket, amiket megéltem. Hol jól, hol rosszul. Azért volt ez szükséges, egy idő után kellemes, mert sok olyan tanítást értettem meg, amit korábban nem. Sőt, akkor sem, amikor éppen megéltem. Tanítóm kísérete nélkül ez nem ment volna. Szerettem Őt, Apámként tiszteltem és figyeltem rá. Mostanában feltűnően csendes volt. Éreztem, hogy figyel Rám, de valahogy most Én nem figyeltem rá. Annyira elvittek a gondolataim a történések, hogy nem figyeltem szavaira. Persze nem tudtam eldönteni, hogy azért hallgat, mert nem figyelek vagy fordítva. Mindenesetre sikerült észrevennem, hogy csendben van. Kezdetben gondolkodtam rajta, hogy vajon mi történhetett, és hogy mióta van csendben. De persze ez se tűnt fel. Annyira el tudtam foglalni az agyam, hogy észre sem vettem Tanítóm reakcióit. Ahogy ezen agyaltam persze szép lassan rájöttem, hogy tulajdonképpen kevés külvilági ingerre figyelek. Nem csak Tanítómat szoktam kívül hagyni a pillanataimon, hanem mindenki mást is. Olyan bezárkózás - nem is jó szó-, olyan érzéseim vannak olyankor, amikor befelé figyelek, mintha egy másik világban lennék. Mintha ott élnék. Nem érzem földi kapcsolataimat és jelenem valahol máshol töltöm. Sok esetben mérhetetlen elvágyódásom is van, ami szintén megszűnteti jelenemet. Vagy ez a befelé figyelés lenne a jelen? Tehát abban a pillanatban, amikor máshol vagyok, akkor azt vélem látni mi történik máshol? Biztosan nem. Ezt gyorsan kivertem a fejemből. De megint azon kaptam magam, hogy gondolkodom és nem vagyok jelen.

Az öreg csendesen lépkedett mellettem, valahogy úgy éreztem, hogy részben megint azt figyeli, hogy mit csinálok, hol járkálok, részben valami mást csinál. Mintha Ő se lenne jelen egy ideje. Szép lassan bandukoltunk és elhatároztam, hogy most a fókuszomat az Öregen tartom. Így is tettem. Teltek az órák, haladtunk előre. Maximálisan figyeltem és próbáltam Tanítóm energiáira hangolódni. Lehet, hogy érezte, mert néha olyan különösen meg-megállva rám nézett. De nem bántam, sőt szerettem volna, ha szóba hozza ezt a dolgot. De nem tette.

Ahogy figyeltem Őt kezdtem látni a körülötte jelen lévő energiákat. Kezdtek kirajzolódni, először színek formájában, majd a színek energiapályákká alakultak és végül érzésekké. Láttam, ahogy a megfáradt teste körül gyönyörű szép kékesfehér fénycsóva van jelen. Ez a fénynyaláb vagy energia nyaláb, körbeölelte, mintha simogatta volna, de ami ennél is furább, hogy testének egy pontján szinte örvénnyé változva behatolt a sejtjeibe. Nagyon figyeltem, hogy mi történik ott és hogy honnan származik ez az energia. Minden idegszálammal erre koncentráltam és kerestem az energia forrását. Ahogy egyre erősebben megjelent előttem a fény, észleltem, hogy Tanítómon kívül van ott még valaki. Valaki, aki ezt az energiát az Öregnek átsugározza. Vagy közvetíti. Szép lassan kezdett kirajzolódni az alakja és az arca. Már éreztem, hogy egy Gyógyító van jelen, de olyan öröm fogott el, ahogy felismertem a Lemúriai Nőt. Akivel én is találkoztam korábban.

Nagyon megörültem, amikor ismét láttam és éreztem ezt a kristálytiszta szándékú gyógyító energiát. Lemúriáról sok emlékem volt korábbról is. A háborúk során sok gyógyító volt a katonák mellett. Rengeteg energiát kaptunk így, ahogy Tanítom is kapja most, de közvetett módon is. Valahogy ezekről a tiszta lényekről, csak ritkán vettünk tudomást. Természetes volt, hogy ott vannak körülöttünk. Olyanok voltak számunkra, mint az éltető levegő. Ami természetes és csak akkor vesszük észre, hogy mégsem az, amikor hiány lép fel. Valahogy elvárás lett ez a számunkra. Nem becsültük eléggé ezeknek a gyógyítóknak az önfeláldozó tevékenységüket, hogy minden pillanatban minket figyeltek, értünk tettek.

Egy alkalommal, amikor az Orionon a Nagy Háború előtt összehívták a Bölcsek a Tanácsot, akkor találkoztam a Lemúria küldöttség tagjaival. Kékesfehér lepelben jártak, aminek tapintása annyira finom volt, mintha vízbe nyúltam volna. Lágy és tiszta. Magasak voltak, karcsúak és hosszú, derékig erő hajuk volt. Jellemzően egyenes hajukban fonatok voltak, a fonatokban kristályok vagy növények. Fejpántot viseltek többnyire, aminek valamiféle jelentése volt a számukra. Legalábbis így hiszem. Ami érdekes volt rajtuk az a feltűnően kortalan és nemtelen arcuk és nagy szemeik. Szép, kék vagy kékeszöld szeme volt minden lemúriainak. Ahogy belenézett a magamfajta szinte úgy éreztem, hogy minden érzés eltűnik bennem és csak a lágyság a szeretet jelenik meg. Csendesek voltak, és misztikusak. Akkor még nem tudtam, hogy és hol élnek, de éreztem, hogy mindenkinek jó lenne ott. De azt is felfogtam, hogy Lemúriába csak a kellő alázattal léphet be az idegen. Később többször is jártam ott és hálát adok annak, hogy barátomnak tudhattam be néhány lemúriait.

Számomra olyan volt egy lemúriait megérezni, megérinteni, vagy Lemúriába érkezni, mintha haza érkeznék. Egy biztonságos otthon érzésem támadt, megnyugodtam, szeretet volt bennem. Már, ahogy Lemúria felé vettem az irányt, éreztem, hogy kinyílik egy reménysugár, egy új út. Aki kinyilvánítja szándékát, hogy oda tartana, azt megérzik, és, ha alázattal, tisztán közeledünk Lemúriai Otthonunkba, akkor meg is mutatja magát az Út. Érdekes, hazahívó érzés kelt hatalmába, holott nem Lemúria volt a Csillag bölcsőm. Sokat tanultam Tőlük. Ide tartozik az egyik legnagyszerűbb tanításuk, amit bárhol, bármely bolygón is vagyok, alkalmazni tudok. Ez az élőképes meditáció. Lényege abban áll, hogy megtanultam teljesen lecsillapítani gondolataimat, zavaró programjaimat, és az eddig tanultakat is. Hiszen az is lehet hibás. Ahogy lecsillapítom ezen zavaró tényezőket, mindig kinyílik a valóság előttem. Nem csak reinkarnációm valós története, de Tanítómmal is fel tudom venni a kapcsolatot. Hallom, látom, értem Őt. Csak engedem magam vezetni és rábízom magam a nálamnál bölcsebbekre, tisztábbakra. Amikor elakadok az utamon, vagy szeretnék megérteni valamit, ami sorsom szerint történik, mindig az élőképes meditációhoz fordulok. Olyan ez, mintha megnyílna előttem egy csatorna, amely megmutatja a valóságot. De a valóság csak egy úton-módon lesz igazi. Ha látod benne önmagadat. Látod és érzed önmagad felelősségét. Amikor tanultam ezt a fajta lényeg-látást, Lemúriai Tanítóm elmondta, hogy belépni ebbe a csatornahálózatba csak úgy lehet, ha azzal a szándékkal teszem mindezt, hogy önmagam felelősségét keressem meg. Aki nem így tesz, nem valót lát majd. Szép lassan, de megtanultam. Máig tudom helyesen alkalmazni, még akkor is, ha rettentő nehéz szembesülni teremtményeimmel.

Mégis Lemúria tanítása nem ettől volt valódi. Hanem attól a szeretettől, ami Otthont adott a gyógyulni vágyónak, az oda érkezőnek.

Nem láttam még ennyire tiszta szándékot. Remélem egyszer meg tudom hálálni mindazon lemúriai gyógyítóknak, akik valaha segítették utamat és segítik most is!

In Lach Es

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.