Mikor ráébredtem, hol is vagyok pontosan a Boldogság nagy betűs érzése öntötte el egész lényemet. Régóta tudtam, hogy a boldogság nem érzés. Ezt Bölcs Tanítóm magyarázta el, amikor egyik alkalommal, arra kért, hogy engedjek el valakit a szívemből. Ez a valaki már teherré vált, közös utunk nem volt már, emlékeim része lett. A múlt pedig arra való, hogy jegyezze tanulásaink mérföldköveit, nem arra, hogy visszahúzzon. Amikor arra koncentráltam, hogy elengedjem az illetőt, akkor a megbocsájtás fázisa helyett, az elfogadáson keresztül tettem mindezt. Az alázat kapuja volt, aminek lényege, hogy „Minden így jó, ahogy van”, és az élet egy folyamat. Ha folyamatként szemlélem, akkor megértem, hogy kezdetek és végek nincsenek. Pillanatok vannak, amelyben üzenetek, tanítások rejlenek. A pillanat, akkor enged tovább, ha megértem annak lényegét. Ennek a kapcsolatnak, kapcsolódásnak is megértettem az üzenetét, és ezzel megszűnt létezni a kapcsolat nyomasztó múltja. Ahogy megértettem, olyan felszabadult lettem és vidám, amely érzések együttes megjelenése adta számomra a Boldogságot. Jó volt érezni. Kérdezgetni kezdtem az Öreget:

- Ha éppen elengedek, tudom, hogy valaminek vége, persze értem, hogy miért, akkor hogy érezhetem ezt? A boldogság nem olyan, amikor valami beteljesül?

- Beteljesült. – válaszolta. Éppen most teljesítetted be, amiért az adott Lelket Sorsodba behívtad. Ez volt a dolgotok. Nem több és nem kevesebb.

- Értem. Akkor a boldogság megértésen alapul?

- Megérteni és megtenni, vagyis megélni az adott pillanatok üzenetét és lényegét. Legyen az éppen elengedés, szomorúság, harc, vagy bármi, amit ott, akkor érezned kell!

- Tudat. Nem érzés.

- Úgy van. Azt jelzi, hogy éppen ott vagy, azt teszed és érzed, amit akkor kell. A tökéletes harmónia sorsod és közted. Érted a Lelked, abban a pillanatban!

Egy pillanatra megálltam és elmosolyodtam, ahogy erre a jelenetre gondoltam. Most is ezt éreztem. Boldog vagyok! Tudtam, hogy itt kell lennem, és Sorsom szerint teszem mindezt.

Emmeron 7. terasza az egyik legszebb és leglakatlanabb volt mind közül. Maga a Galaxis nem olyan volt, mint ahogy mi itt a földön el tudnánk képzelni. Függő teraszokból állt, amik olyan lebegő szigetekre hasonlítottak. Méretük egyenként is nagyobb volt, mint a Föld. Sok esetben Napunknál is nagyobb. Ezen teraszok Szövetsége adta Emmeron teljes egészét. Összesen 9 terasza volt, amely teraszokon a különböző fajok, népek, más-más tudat szinten tanították a Fény törvényeinek összességét, annak rendszerét. Ezen gondolatok közepette, elkezdtek betódulni emlékeim még földi reinkarnációm előtti időkből, amelyek azt mutatták meg, hogy kerültem kapcsolatba a Griffek hátán lovagoló Nemzetséggel, az Agákkal.

Akkori tudatom szerint az Orion lovagjai között éltem, rangom szerint Achonként. Ezek a lovagok Sárkányok hátán tartották és tartatták be a rájuk bízott területeken a törvények tisztaságát. Ahol a törvényt valamiért megsértették, vagy egyéb sötét energia volt észlelhető, a sárkányok voltak, akik mint egy kommandós csapat megjelentek és rendet tettek. Nem voltunk törvényalkotók, vagy mások, mint akikkel szemben gyakoroltuk tudásunkat. Rengeteg időbe telt, amíg jómagam is megtanultam a Fény Alkotmányát, majd minden létező törvény rendszerét, legyen az bolygó, galaxis, faj vagy nemzetség. A tanulás mellett a harc művészetét is el kellett sajátítanom. Talán ez volt a könnyebb, annak ellenére, hogy rendkívül kemény fizikai megerőltetéseken mentem keresztül kiképzésem során. Ahogy egyre tisztábban tudtam a törvények szerint élni, rangomban is egyre magasabb szintre jutottam. Nem minden lovag képes ezt végigcsinálni, sajnos a kísértések és a könnyebb út lehetősége, vagy a kitartás és hit próbák nehézsége megtöri őket. Én, azonban nem éreztem ezt sosem olyan gyötrőnek és nehéznek, mint egyesek. Sok esetben értettem is miért.

A sárkánnyá válásnak több lépcsője volt, pontosan 7 alapfokú kiképzés és még 2 magasabb szintű, amely lényegében valamiféle vezérségre adott jogot. A 7 alapkiképzés után megtörténik az első komolyabb megmérettetés, aminek kezdeteként a Vega csillag sötét gyomrában kell megküzdened az sárkánnyal. Tulajdonképpen nem is küzdés, mint inkább megszelídítés a cél. A sárkányok hatalmas intelligens lényei ennek a csillagnak. Látásuk, hallásuk és szaglásuk rettentő kifinomult, messziről megérzik az idegent. Vezérem és kiképzőm világosan elmagyarázta, hogy nem Én választom a sárkányt, hanem Ő Engem. Ezért, amikor ledobnak a Vega sötét sziklái és fennsíkjai közé, a félelem érzését gyorsan oszlassam el magamból, mert a sárkányok messziről megérzik ezt. Majd további jó tanácsként elmondta, hogy bármi történik, csak tisztelettel és alázattal álljak a lények előtt. Elmondva nem tűnt olyan nehéznek. Amikor megérkeztem a Vega beavató pontjához, már komolyabb volt a dolog.

Egy sötét fennsíkon sikerült talajt érnem, ahol körülnézvén nem tűnt annyira vészesnek az ügy. Egy pillanatra meg is nyugodtam, hogy nem lesz itt semmi gond, túl volt ez a téma lihegve. Ahogy éppen eljátszottam a gondolattal, szinte már felelőtlenségbe hajolva, abban a pillanatban a leheletem szinte megfagyott és előttem a szürke égbolt besötétedett. Velem szemben a hegy felől óriási hideg szél támadt és mennydörgésszerű hang hallatszott. Nem voltam már annyira nagy legény, de félni, azt nem. Nem féltem. Ahogy elsötétült a világ, a levegőben milliárdnyi sárkány jelent meg, felettem szállva. Ránézésre nem lehettek nagyobbak 20-30 méternél. „Ez nem lesz olyan nehéz ügy, gondoltam”. Ahogy ezt is eldöntöttem magamban és a stratégia szinte már a fejemben volt, ezek a később kiderült „apró” sárkányok hirtelen visításba kezdtek, majd eltűntek az égről. Gyanúm kezdett körvonalazódni, hogy ezek a sárkányok, vagy kölyök sárkányok voltak, vagy nőstények. Nőstény sárkány ugyanis nem volt megszelídíthető, nem harcos fajta. Valami érdekes hierarchia volt a sárkányok között is, amely csak a hímeket engedte harcolni. És, ahogy a harc a fejemben megjelent, a látóhatáromon is megjelent az a sárkány, aki ezek szerint engem választott. Méreteit tekintve csak szárnyfesztávolságát saccoltam 300-350 méter hosszúra. Teste hatalmas izmos volt, éreztem az erejét, a szagát, de még a gondolatai is tiszták voltak előttem, ahogy Felém repült. Összeszedtem magam és csak a sárkányra koncentráltam. Tudta minden gondolatomat, behatolt a fejembe és rákapcsolódott idegrendszeremre, ahol megpróbált félelmet kelteni. Ahogy közeledett egyre inkább éreztem a súlyát ennek a harcnak, bár körvonalazódott előttem, hogy fizikailag sok esélyem nincs, legfeljebb a gyorsaságom okozhat meglepetést. Ezért inkább abba hagytam mindennemű előre gondolkodást és a pillanatra figyeltem. A sárkány, mint egy földrengés csapódott be előttem a földre és lábaival felszántotta a talajt előttem. A körméig sem értem fel. Mégis, ahogy leszállt és körbe vett, szinte megnyugodtam. Éreztem a gondolatait a fejemben.

- Nem félsz? – kérdezte.

- Nem. Félelmet nem érzek. - válaszoltam. De hisz tudod, érzed.

A sárkány körbe járt, a hátam mögé került a hatalmas állkapcsával és éreztem szemei röntgenként világítanak át. Látta a szívem dobbanását és kémlelte, vajon mit gondolok, mint fogok tenni. De Én abban a pillanatban nem gondoltam semmit, nem voltak előttem képek, amelyekben megterveztem volna, hogy mit teszek. Csak a pillanatra koncentráltam, és ahogy ezt tettem, rájöttem, hogy a sárkány nem fog támadni, addig, amíg nem látja gondolataimban, hogy Én fogok. Az nyer, aki előbb látja meg a másik szándékát, így továbbra is csak figyeltem mire készül. Ebben mindig jó voltam, hogy le tudtam kapcsolni saját gondolati képeimet, és figyeltem a másikét. Ezért jutottam előre, és nyertem meg sorra a kiképző és éles csatáimat. Éreztem, ahogy a sárkány bepöccen, egyre erősebben fújtatott, miután nem találta rajtam a fogást. Mégis nyugodt maradtam és figyeltem. Az idegrendszerek háborúja volt ez, nem az erőé. Még jobban tartottam a fókuszt, amíg hirtelen ki rajzolódott előttem egy esemény sor. Sárkány barátomnak az volt a célja, hogy egy jól irányzott szárnycsapással a fogai közé sodor, ott, pedig már csak össze kell roppantania. Jó terv gondoltam, de megláttam, és így Én vagyok előnyben. Éreztem, ahogy felkészült és hatalmas mellső karmaival utat engedve a szárnyának, hirtelen mozdulattal sodorni kezd. Szája nyitásra készült. Erőm vajmi kevés volt, de bizony gyors voltam. Nagyon gyors. Így a lendítés pillanatában a sárkány homlokára ugrottam a hátszél segítségével és kardommal átszúrtam annak középpontját. Ez nem csak egy pont volt a testén. Tudtam jól, hogy ez a sárkányok 3.szíve, vagyis az érző idegrendszerének központja, amivel rá tud hangolódni a vele szemben állóra. Ahogy átszúrtam a sárkány kemény pikkelyes bőrét, az ordítás helyett, amire számítottam, némán tűrte azt. Keményebb, mint gondoltam. Ettől a pillanattól elindult a csaknem 3 napig tartó csatám a későbbi sárkányommal. Amikor végleg elfogadtuk egymást, a hátam mögé jött, a homlokán lévő kéklőn izzó jelet beleégette a hátamba. Ezzel a sárkány és az Én szívem örökre összeforrt. Így lettem sárkányvezér, Achón: Az északi seregek főparancsnoka.

Számtalan ifjú volt rám bízva és végtelen történeteim voltak vesztes és nyertes csatákról. Szerettem így élni. Nem éreztem sosem igazán a gyökereimet így leginkább mindig kiküldetésben voltam. Minden egyes feladat, amellyel a Tanács megbízott lelkesedéssel és kíváncsisággal töltött el. Élveztem új helyeken megjelenni, sok mindenkit megismerni, kalandokba keveredni a fájdalom árán is. A tisztelet, amely személyemet övezte szintén előrébb vitt, bár kétségtelen, hogy ezt hiteles magatartásommal és szilárd hajthatatlanságommal értem el. Szép lassan, azonban azt kezdtem érezni, hogy ez a jelenlegi helyzetem és státuszom már nem elégít ki. Kezdtek a bevetések rutinná válni és ezen a rutinon a Nagy Háború kezdete sem változtatott, csak enyhített valamit, mivel fókuszom távolabbra terjedhetett. A fény Szövetségének megalakuló ülésén találkoztam először az Agákkal.

Hatalmas Griffek hátán érkeztek, oly módon, mintha egy izzó fénygömb csapódott volna be a földbe. Volt, hogy szinte észrevétlenül, volt, hogy irgalmatlan robajjal érkeztek. Fénylő páncél borította a Griffek hátán ülő Agák testét, szívük mellvértjén a Griffet ábrázoló motívummal. Hatalmasak voltak. És valami olyan tiszta energia áradt belőlük, ami tiszteletet parancsolt köréjük. Ez a pillanat volt az, amely végérvényesen eldöntötte, hogy Én is Hozzájuk szeretnék tartozni. Tanulni akartam Tőlük minden áron, és olyan tudás birtokában lenni, mint az Övéké. Ettől a perctől Sorsom megpecsételődött és elindult egy új kezdet az életemben.

„Életem meghatározói a HIT, amely a spiritualitásban rejlik és a RÁCIÓ, amely a törvényszerűségeket foglalja rendszerbe.”

2000. május 19-én autóbalesetem volt. Ebből a balesetből számtalan testi sérülésemen túl egy nagyon fontos dolgot „hoztam el”, értettem meg. Ez pedig az, hogy létezik egy magasabb elv, egy rendező elv, amit mi emberek SORS-nak ismerünk. Életem további részét, ettől az időszaktól, ezen sorsszerűségek felkutatásával töltöttem.

Munkásságom során dolgoztam az ORFK-nak, RTL Klubnak, számos hazai hírességnek, de legfőképpen a magán emberek életvezetését segítem. Kifejlesztettem egy speciális oldási módszert, amely minden létező számára alkalmazható. Ennek lényegisége abban áll, hogy a kezelés során kinyílnak olyan emlékei, amelyek megmagyarázzák, sőt kioldják sorsa fonalán keletkezett csomókat. Ezen csomókat nevezzük karmikus adósságoknak, vagy helytelen teremtéseknek. Ezek ismeretében a szenvedés tudatot oltjuk ki, illetve a Hozzám fordulók szélesebb körű rálátást és megértést kapnak saját életük alakulására. Ezen az alapon meg tudunk különböztetni eleve elrendelt minőségeket és olyanokat, amiken még van lehetőségünk változtatni. Így a jövő olvasása is sok esetben világosan megmondható.

Az egyéni kezeléseken kívül foglalkozom tanítással is, aminek két típusú mélységéről beszélhetünk. Bár a kettő jelentősen összefügg, mégis a befogadó számára elkülöníthető.

1. Az egyik típusa a pszichológiai önismeret témakörét érinti leginkább. Itt lehetősége van minden tanulni vágyónak, hogy felismerje azon programokat, amiket valójában magán belül működtet. Ehhez az önismereti anyaghoz számtalan olvasmány és írás kapcsolódik, amiket kötelező érvénnyel szoktam kérni elolvasásra. Célja az önismeret fejlesztése, a helyes kérdések feltevése önelemzésünk során és a befelé projektálás, észlelése vagy tetten érése saját magunk viselkedésének.

2.  A második típusú tanulási rendszer kifejezettem a spirituális világra épül. (A spirit görög szó, jelentése: fejlődés, változás) Megismerésünk célja a Lélek törvényeinek meglátása, egyéni reinkarnációs életek kibontása, saját történelmünk megismerése, tér és idő elhagyása mellett. Olyan látás és hallás mód kifejlesztése, amely minden önmagát tisztán megismerni vágyó előtt nyitva áll. Ezek a fajta képességek fejleszthetőek, bár kétségtelen, hogy rengeteg tanulással és elkötelezettséggel jár. A spirituális vonalon számos elmélettel ismerkedünk meg, kinyitjuk meditatív (élő képes meditáció) úton emlékeink egy részét (amely emlékek segítenek megérteni jelenünket) és megismerjük valódi múltunkat. Gyakorlataink során az információkon kívül fejlesztjük egyéni érzékeléseinket is.

Életfelfogásom és filozófiám szerint szeretek az Emberek=Lelkek világában, egyéni emlékeiben jelen lenni. Mind az egyéni, mind a csoportos munkáim során erre törekszem.

Az oldásos módszeren kívül használom még a hipnózis eszközét is, illetve természetesen látásomat, hallásomat, amely túl mutat a fizikai sík érzékelhető világán.

Bízom benne, hogy rövid önvallásom segített abban, hogy munkásságomról szélesebb képet adjak.

Namasté

Kata

Nagyon sokáig nem tudtam elindulni…sokáig.

Döntésem ésszerű volt és egyértelmű, lépéseim mégis beton nehezek lettek és éreztem, hogy elborít valami homály. A Nőt előttem egyre kevésbé észleltem, alakja elhalványult előttem, szavai pedig olyanok voltak, mintha egyre távolabbról és távolabbról hallottam volna őket. Nem tudtam kontrollálni magam, úgy éreztem elájulok. Szinte éreztem, ahogy a testem elernyed és jelentősen hűl. Hangom nem volt, pedig kiáltani szerettem volna. De legalább szólni, hogy valaki segítsen. Ismeretlen érzés volt, de beláttam, hogy nem tudok mást tenni, mint engedem magam ennek a halványkékes ködnek, hogy teljesen beszippantson, magával vigyen. Elsötétült minden. Tér érzékem elhagyott és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy emelkedem vagy zuhanok. De egy spirálban éreztem magam, ami irtó nagy sebességgel elnyel. Itt végleg elájulhattam…

Nem tudom mennyi idő telt el a sötétség és a zuhanás óta, de szépen lassan kezdtem magamhoz térni. Érezni kezdtem a végtagjaimat és némi melegséget. A szememet alig tudtam kinyitni, mert vakító fényességet észleltem magam körül. Szinte szúrt. Halk zenét is hallottam, olyan volt mint egy fuvola lágy, hívogató muzsikája. Lassan kezdtem feltápászkodni, de a szemeim még mindig égtek. Nem olyan fény volt ez, mint a Napé. Olyan volt, mint egy röntgen fény. Úgy éreztem, hogy mindenen áthat és át lát. Mégis lágy energiája volt. Kinyitottam hát a szemem.

Ahogy szépen kitágult előttem a környezet, úgy éreztem magam, mintha egy mesébe cseppentem volna. Egy tökéletes világba. Egy fennsíkon állhattam, amely hegyek között volt elbújva. Gyönyörű zöld volt, néhány szikla törte csak meg az egységét. Körülöttem hatalmas hó fedte hegységek, némelynek még a sapkája sem látszódott a felhők köpenyétől. A hegyek oldalán a kopasz rétegeket felváltották a zöldellő erdők hatalmas fáikkal, és a víz elő bukkant néhol a hegyek oldalán, majd valahol patakban folytatódott. De ami a legjobb volt, az a levegő és a Fény. A levegőben valami boldogság úszhatott, mert szinte illata volt. Olyan illat, amitől az ember visszatalál a HIT ösvényéhez. Ez jutott eszembe hirtelen erről, ahogy egyre mélyebben lélegeztem. Becsuktam a szemem és azonnal képek jelentek meg előttem. Ez a levegő mesélt, vagy inkább utat mutatott. Mintha mindig egy meditációs állapotban lennék. Éreztem körbe vesz, a lábaim indulásra készek voltak. Könnyű voltam és engedelmes. Egyértelmű volt minden. Még a szándék is.

Lépdeltem előre, szinte szálltam. A fennsíkon kiáltani lett volna kedvem, az sem zavart, hogy egyedül vagyok és hogy nem tudom hol is vagyok pontosan. Igazából nem is érdekelt. Úgy éreztem ez az,amit szeretnék érezni itt lent a Földön, amíg ember testben vagyok kénytelen élni. Ez az a világ, az érzés, ami otthont ad. Mi ezt itt lent spiritualitásnak mondjuk. Itt pedig természetes állapot volt. Felemelő, szabad, tiszta. Boldog voltam. Rettentő boldog. Rohantam előre. Kapkodtam magamba a levegőt és a Fényt. Hirtelen a fennsíknak vége lett és meg kellett állnom. Egy szikla orom tetején találtam magam, ahonnan még jobban beláttam a vidéket. De nem a vidék mélységes szépsége volt, ami elkápráztatott... hanem az égé. Ahogy felnéztem és kerestem a Fény forrását, akkor láttam csak meg, hogy az égen nem egy Nap, hanem 3 fényes csillag ragyog. Lehet bolygók, mert hatalmasak voltak, Fényük körbe ért. Kerestem az árnyékomat, de nem volt. Nem találtam. Ezek a Fények elnyelték. A három fényesség olyan érzést keltett Bennem, mintha figyelnének, vagy valami értelmes, számomra ismeretlen, de logikus, beprogramozott, vagy előre megtervezett intelligenciát sugároznának. Már nem voltam benne biztos, hogy a levegő üzen, vagy ezek fények. De abban igen, hogy ez a bolygó, vagy földrész, amin állok vezet Engem. Tudja ki vagyok és tudja mi a célom. Jó lett volna, ha ezt Én is tudom. …

Miután feltérképeztem a szűk látókörömmel felmérhető fennsíkot, úgy döntöttem, hogy elindulok. Érdekes volt, hogy a döntésem maga is olyan bevillanás szerű volt, olyan egyértelmű. Itt a Földön is úgy éreztem mindig, hogy jó irányba megyek, hogy Lelkem megnyugodott. Most minden zsigeremet áthatotta ez a végtelen nyugalom. Azt is tudtam merre kell indulnom. Becsuktam a szememet és figyeltem mit üzen Nekem ez a bolygó (?). Fejemben térkép jelent meg és lefutott előttem az út, amit be kell járnom. Hallottam saját hangomon, hogy beszélnek Hozzám. Nem lepett meg. Sőt. Inkább természetes volt. Az üzenet mondandója lényegében annyi volt, hogy:

„Üdvözöllek. Hamarosan találkozunk.”

- Rendben. – gondoltam. Legyen így. És elindultam.

Az úton a hegyről le és fel még több üzenet öntötte el elmémet. Beszélgettem valakivel, akit nem láttam még, mégis kellemes könnyed volt, baráti. A táj gyönyörű volt. Néha megálltam, hogy megpihenjek, bár igazán fáradt sosem voltam. Könnyű volt haladni. Bár azt is észrevettem, hogy maga az ösvény nem is enged másik irányba. Egy alkalommal, amikor leültem egy fa tövéhez, gondoltam körül nézek az erdőben. Célom a kíváncsiság volt. Mert élő lélekkel nem találkoztam utam során. Gondoltam megnézem az erdő lakott-e. Ahogy felálltam és elindultam befelé valahogy a lábaim elnehezedtek és ólom súlyú lettem. Próbáltam még egyet lépni, de annyira nehéz volt a lábam, hogy képtelen voltam rá. Akkor értettem meg, hogy letérek az ösvényről. És ezt nem jól teszem. Visszaléptem hát és ismét könnyű voltam. Többet nem próbálkoztam ilyen trükkökkel.

Beszélgető partnerem, irányítóm hangja szépen lassan átváltott saját benső hangomról egy kellemes női hanggá. Azé a Nőé, aki a tábortűznél megjelent. Folyamatos instruálása miatt és mert Őt hallottam, abban a hitben voltam, hogy nem lehetek máshol, mint Lemúrián.

- Jól gondolom? – kérdeztem vissza, szinte fennhangon.

- Nem jól gondolod Uté! – jött a válasz.

- Honnan tudod a nevemet? – kérdeztem kissé csodálkozva vissza. Ezt a nevemet csak Mesterem ismeri. Akinek arca hirtelen bevillant és hiánya megjelent Bennem.

- Így ismernek. – válaszolt a női hang.

Hosszasan gondolkodtam ezen, hogy „ismernek”. Nem emlékszem sajnos arra, hogy hol jártam a földi megtestesülésem előtt. De abban bizonyos voltam, hogy olyan nyomokat hagytam hátra, amelyek egyrészt megmagyarázzák miért kellett ennyit reinkarnálódnom a Földön. A reinkarnáció lényege ez volt: minden teremtményünkért és annak létrehozási folyamatáért, azaz a teremtéseinkért felelősek vagyunk. Hagytunk mások lelkében olyan nyomokat, amiket onnan el kell tüntetnünk. Jóvá tenni. Így minden pillanatban észlelnem kellett, hogy ott mi a dolgom. Hogyan kell azt a pillanatot megélnem oly módon, hogy Lelkem felelőssége tisztán a törvények szerint nyilvánuljon meg. Rég megtanultam ezt a leckét. Sokszor a nehézség abban állt, hogy megérezzem és megértsem mi a helyes egy-egy szituációban. Máskor a megértésen túl az volt pokoli, hogy azt véghez is tudjam vinni. Be tud szippantani igen gyorsan az ego társadalmilag elismert válasza. Vagy a saját generációm hagyományos viselkedés mintái. Nem volt könnyű ezeket az igen egyszerű törvényeket sem megélni, de szépen lassan ráébredtem, hogy ez az egyetlen út, hogy a Föld reinkarnációs időzárkáját elhagyhassam és végre Haza mehessek. És most azt hallom, hogy „így ismernek”. Ez azt jelenti, hogy ismernek páran, vagy sokan még azokból az időkből, mielőtt a Földre jöttem volna. És ahogy ez a gondolat sor elindult a fejemben, hirtelen rengeteg kérdésem lett. Jó lett volna, ha Mesterem ott van Velem. Rá mindig számíthattam.

- Mindig Veled van!- szólt a Női hang. Csak koncentrálj az energiájára. Szólítsd meg Őt!

Megálltam és becsuktam a szememet. Mély levegőt vettem és engedtem Lelkem energiájának, hogy felvegye a kapcsolatot az Öreggel. Láttam magam előtt az arcát a tiszta szemeit és éreztem, hogy sikerült! Sikerült millió fényévre, térben és időben átlépnem! Éreztem Őt! Éreztem válaszol! Képeket láttam. Egy hatalmas nagy teremben voltam, egy ovális alakú kupola alatt. Ott volt Ő gyönyörű szép fehér klepetusban arany szegéllyel. Számtalan más, számomra idegen jel is bele volt hímezve a ruhájába. Nagyon szép volt, sosem láttam még így. Egy bot volt a kezében, aminek feje egy érdekes képben végződött, mintha sas lett volna vagy valami madár. A teremben Velem szemben egy emelvény volt, ahol korábban mások is ültek, de most elmentek. Ketten maradtunk. Az Öreg elmosolyodott és szemeivel intett, hogy menjek felé. Ahogy mellé értem ketten indultunk az ovális terem oldalához, amely egy hatalmas terasz volt. A termet a terasztól egy üvegajtó választott el, ami méreteit tekintve mozivászon nagyságú lehetett. Ahogy odaértünk az üveghez az kinyílt magától s kiléptünk a teraszra. Hihetetlen élmény tárult elém. A Naprendszer az Univerzumunk bolygó tárultak fel előttem. Szinte meg tudtam fogni őket. A bolygók körülöttem keringtek vagy suhantak el. Amíg egyszer csak lelassult a kép és megállt egy Galaxis mellett. Ránéztem tanítómra, aki fejével bólintott. A Galaxis egyre jobban körbe vett, kinyílt előttem és életnagyságúvá vált. Kinyílt előttem történelme, lakó megjelentek előttem és meséltek a múlt létező valóságáról. Sárkányokról a Fény Szövetségéről, a háborúkról a fajok közt szövődött örök barátságokról, hősökről és hadvezérekről, fájdalmakról, hitről és legendákról. És, akkor ott megláttam Magam. Az Orion egyik katonáját. Emmeron küldöttét. …Szívem egyszerre volt boldog és szerencsétlen. Egyszerre fájt és keltett Bennem örömöt. Láttam lenyomataimat, amiket nem a Földön hagytam. Barátaimat és szövetségeseimet. Az emlékeim kinyíltak visszavonhatatlanul. És ott az emlékeimben megláttam Őt. Igaz barátomat! A becsület hírnökét és katonáját. Aki megtanított arra, mit jelent kiállni egy eszméért, egy hitért, valamiért, ami meghatározza életed fonalát és alakulását. Aki megmutatta, hogy mindenkiben ott a jó. És a méltóság fegyverét adta kezembe. Ott volt az Én barátom.

- Hála! Hála! Hála! – kiáltottam torkom szakadtából.

Mesterem mosolygott. Meghajolt előttem. Én könnybe lábadt boldog szemekkel hajoltam vissza előtte, és mire felnéztem az Öreg eltűnt. Én, pedig ott álltam ismét az ösvényen, de már tudtam hol vagyok!

Ez nem Lemúria! Lemúria „csak” átjáró volt.

Ez a Griffek földje! Emmeron 7. terasza.

A Griffeké.

A Barátomé!

Egész nap, ahogy haladtunk lefelé csak az estén járt az eszem. Hogy mi fog történni Velem és hogy mire kell emlékeznem. Ez az emlékezés néha olyan nehezemre esett. Sokszor éreztem, hogy jobb nem feszegetni a múltat. Ellenállásaim oka leginkább az volt, hogy olyan dolgot tudok meg magamról, esetleg az emlékeim által másokról, amit nem könnyű  kezelnem az „Itt és Mostban”.  Éreztem, hogy ez az este talán más lesz, mint eddig és elhessegettem ezeket a gondolatokat. Ahogy haladtunk a sötétségbe érdekes módon egyre könnyebb lettem. Szürkült az ég, a Nap lemenőben volt, már alig látszott. Az Öreg előttem lépdelt, az egész úton egy mukkot se szólt. Amikor már alig láttam, hogy hova lépek, egyszer csak megállt.

- Itt jó lesz! - mondta és rámutatott egy olyan mini tisztásra, amit 3 fa ölelt körbe.

- Végre! – gondoltam. El voltam fáradva már jócskán és kíváncsi is voltam, bár türelmem mostanra már erősebb lett. Bár ezt a türelem dolgot rettentő nehezen tanultam meg. Az Öreg mindig intett, hogy ne rohanjak a dolgok elé, és ha nem történik semmi az sem véletlen. Lázadásomat azonban, hogy de most akarom az információt, meg hogy mit nem látok és ilyen követelő gondolataimat nehezen adtam fel. Most sikerült.

Szép lassan kipakoltunk, majd Mesterem a maga szakértelmével tűzet gyújtott. Én megszoktam már az efféle „csoda tevéseit”, de sokaknak hihetetlen trükkök voltak, hogy például a tűzet is a keze energiájának erejével gyújtotta meg.  Olyan energia összesűrítés volt ez, amelyet elméjének szelíd akaratával teremtett, amellyel tárgyakat tudott mozgatni, sőt használata közben olyan érzése volt az embernek, mintha valaki segítene neki, és valaki rajta kívül élne, akit a szemünk nem fog fel.  Sokszor használta ezt már az Öreg. Sokan féltek az efféle hatalomtól. Engem azonban nem lepett meg. Először próbáltam Én is kisebb tárgyakat odébb helyezni, ám inkább nevetséges voltam és kevésbé kitartó. Így ezzel nem foglalkoztam most se.

A tűzgyújtás után lassan pakolásztam ki a hátizsákomból, amiben sok minden nem volt. Éppen csak fekhelynek való. Az Öreg, mint mindig a fák gyökereibe vackolta magát. Sosem fázott. Nem tudom hogy csinálta, de talán kék klepetusa tudott olyan meleget csinálni, ami megvédte Őt a télies hidegben. A tűz pattogott, Mesterem nem szólt semmit. Én pedig egyre fáradtabb lettem a kíváncsiságtól.  Vártam, hogy megszólal és elindul a tanítás.  Izgalmam a csendben azonban alább hagyott és ásításba fordult.  Nem erőszakoskodtam. A tűzhöz vackoltam és mélyen néztem a lángnyelvek játékát, amíg el nem alszom. A terv ez volt. De a tűz, ahelyett hogy altatott volna, egyre jobban életre keltett. Az álom kiment a szememből és éreztem a láng szinte hipnotikus hatását, ahogy egyre inkább magába szippant. A lángnyelvek egyre nagyobbak lettek és a tűz sistergése egy halk zenévé változott. Egy női hang dúdolt a fülembe sejtelmesen. Kellemes, mély hang, az embernek olyan érzése volt, mintha egy Anya dúdolt volna a gyerekének. Szívemnek szólt a hang. Áthatotta egész Lelkemet, és amikor úgy éreztem, hogy teljesen a rabja vagyok ennek a hangnak, ennek az érzésnek… akkor a tűz függönyszerű nyelvei kinyíltak, mint egy színpad és a Nő, akit aznap már láttam, ott állt előttem.

Sokkal tisztábban és élesebb kontúrban volt előttem. Nem lepődtem meg. Olyan transzban voltam, hogy testét, megjelenését valóságnak véltem.  Szinte meg tudtam volna fogni. A homlokán egy türkizkék ékkő volt beágyazva, ezt korábban nem véltem felfedezni. Kilépett a tűzből és ott állt előttem.  A kezét Felém nyújtotta és mély kedvességgel a szemembe nézett. Nem beszélt élő szóval, de hallottam telepatikus mondatait.

- Gyere Velem! – mondta.

Én lassan felálltam, megfogtam a Nő finom kezeit, amelyek ritka hosszú ujjakban végződtek. Szép volt. Annyira szép, hogy teljesen elkápráztatott. Ami körüllengte megjelenését, az is valami olyan misztikum volt, amit földi halandón még sosem éreztem. Megnyugtató volt, mégis izgalmas. Egy másik világ küldötte volt.

- Hova megyünk? – kérdeztem kíváncsian.

- Haza. – mondta.

Jó Isten, Haza. Ahogy kimondta... azzal a hangsúllyal, azzal az energiával...

Azt éreztem szívembe markol minden egyes betűje. És újra felsejlett Emmeron fájdalmas pusztulása Bennem.

- Nekem nincs Otthonom! – mondtam szilárdan. Könnyeimet és fájdalmamat elrejtve mindent látó szeme elől.

- Gyere Velem, kérlek!

Megfogott és elindult vissza a tűzbe. Furcsa mód nem féltem. Tökéletes bizalommal voltam és ezzel a nyugodtsággal léptem be a tűznyelvekbe.  Sem meleget, sem égető érzést nem éreztem. A tűzbe lépve egy gyönyörű folyosó, olyan átjáró féle jelent meg előttem. Mint egy felfelé vezető csigalépcső vagy egy spirál.

- Ki vagy Te? – kérdeztem Tőle. Valahogy ez a kérdés járt a fejemben, mióta megláttam. Olyan ismerősnek tűnt, de tudatom tudta, hogy itt nem találkoztam vele.  Hasonló lényt sem láttam még.  Magasabb volt, mint egy ember, legalább kétszeresen. Teste áttetsző, finom szövetszerű anyag. Tisztasága, energiái megnyitották Szívemet. Éreztem a kapcsolódást Hozzá, az Ő akaratából.

- Én egy másik Te vagyok. – hangzott a válasz és egy mosoly.

Honnan ismerem ezt a mondatot? Azonnal kutatni kezdtem a tanítások emlékeiben, hiszen az Öreg mesélt Nekem olyan fajokról, akik jóval meghaladva a földi ember tudását, felemelkedve élnek.

És akkor, bevillant: LEMÚRIA.

A Nő csak figyelt, látta hogy játszik az elmém, majd ahogy a megoldást hangosan kimondtam, elmosolyodott, bólintott egyet és elindult a folyosón felfelé.

Követtem.

Ez volt a legjobb döntés.

Haladtam lefelé a Hegyről a pici, alig látható ösvényen. Látszott, hogy jártak már előttünk is itt erre, de hogy kik és mikor, az sajnos nem derült ki. Olyan ösvény volt ez, amely a fejlődő lélek kötelező útja volt. Valamiféle lelki evolúció.

Talán nem ezeken a gondolatokon vagy tapasztalásokon keresztül értek ide, de a felismerések, a megértések ezek voltak. Őszintén szólva elegem lett a hegyen történtekből. Sokat megértettem a félelemről, hogy Jó Barát, hogy a félelem mögötti kapukon kell átmenni. Az is világos volt, hogy minden kapu mögött egy teremtésem van, egy megélt tapasztalásom, amit muszáj volt tudnom, ahhoz, hogy tovább menjek. Hiszen ezen tapasztalások segítettek megérteni, amit a tapasztalás, szituáció megélése alatt nem sikerült. Sokszor nem tudtam az Itt és Most hatalmát megélni és elfogadni, ezért van most ennyi hátrahagyott „felismerés hiányom”.  Lépdeltem előre szépen lassan, és az őszies idő egyre hidegebb lett. Az Öreg, mint mindig, előttem járt. Nyilván…

- Hová megyünk? – kérdeztem, amikor Belém csapott a gondolat, hogy igazából nincs is célom.

- Ahová az ösvény vezet. - mondta bölcsen.

Vannak dolgok, amikhez idő kell, hogy megértsem. Megyek az ösvényen, mert van út. Jártak itt már előttem, ki van taposva. Értem Én. De olyan céltalannak tűnt és kesze-kuszának.

- Nem kellene mégis egy cél? –erősködtem.

Eddig mindig így éltem. Volt egy vágyam, amit célnak éreztem. Megtanultam már régen, hogy a vágy nem keverendő össze az akarattal. Így mindig, amikor fejből éppen akartam, összevetettem a vágyaimmal, és ha nem egy irányba mentek, mindig a vágyat választottam. Most azonban a vágyaim nem voltak világosak számomra. Nem éreztem késztetést semmi elérése érdekében. Olyan érzéseim voltak, mintha sodortatnám magam. Ez a sodrás vezetett ide az ösvényre.

- Van úgy, hogy az Út vezet. – jött a válasz.

- Mi az Út? Honnan tudom, hogy mi az út? Hogy látom meg, hogy az ösvényen vagyok, ha nincs vágyam?

- Figyelsz a Veled szembe jövőkre. A jelekre, a helyzetekre, a szituációkra, a Hozzád érkező információkra. 

Értem már. A mindennapok hajszáiban látom és érzékelem, hogy milyen emberek jönnek be az életembe. Milyen lehetőségekkel. Vagy nem is emberek, hanem szituációk és információk.  Ezeket jól fel tudom ismerni. Mindig történik valami.

- De honnan tudom, hogy melyik szituációval, vagy emberrel=lélekkel van dolgom?

Az Öreg megállt előttem és visszafordult, úgy beszélt.

- Az „Energia” vezet. Az Energia, amit Ti emberek Istennek, Allahnak, Jehovának, stb-nek hívtok. 

- Hogy működik ez az energia?

- Az Energia mindenhol jelen van. Benned és rajtad kívül is. Ezt az energiát nevezzük Életnek. Egy pulzáló, végtelen Szövet, amelyből minden keletkezik és amelybe visszatér. Az energia körbe vesz most is. Csukd be a szemed és most erősebben koncentrálj a Hozzád érkező Energia üzenetéhez.

Becsuktam a szememet, de előtte leültem. Muszáj volt, mert így könnyebben tudok koncentrálni. Térdeimet lótuszülésbe helyeztem és tenyeremet felfelé tartottam. Mindig így szoktam meditálni, valahogy kényelmesebb. A fekvő pozíciót is szerettem, mégis most ez esett jól.  Ismertem már jól a megérzéseimet, amik hirtelen átfutnak egy-egy helyzetben a fejemen. Sőt. Nem csak képekben, de pillanatnyi mondatokban is bevillannak. Ahogy szépen lassan elcsendesedtem, gondolataimat kiürítettem, éreztem, hogy az ösvénytől és Mesteremtől eltávolodom. Egy belső kép kezdett kirajzolódni előttem, egy olyan civilizáció képe, amelyet nem tudtam beazonosítani. A fejem nyomni kezdett a homlokomnál, majd ez a nyomás tovább terjedt a tarkómhoz, ahol egyre inkább erősödött. Ahogy a nyomásra koncentráltam, éreztem, hogy ritmikus, pulzáló ütemben mozgat. A füleim is kezdtek bedugulni, cseppet sem volt jó érzés.

- Ne állj ellen! Engedd, hogy hallj és láss! Akkor könnyebb lesz. Elmúlik a fájdalmad! – jött az utasítás az Öregtől. Bár olyan távolinak, messzinek éreztem minden szavát. Elfogadtam, engedtem neki.

Ahogy ellenállásom kezdett megszűnni, egy nagyon szép Női alak rajzolódott ki előttem közvetlenül. Testemet forróság öntötte el, azt éreztem, hogy kigyulladok. A Női alak hosszú fehér ruhában volt, jóval magasabbnak tűnt, mint Én vagyok. A fejét részben ez a fehér ruha takarta, de arca kilátszott. Sima bőre, nagy kék szemei voltak. A szemeiben a szembogara fehér volt és egy 13 ágú csillag formáját öltötte. Közel hajolt Hozzám és ennyit mondott:

- Írj! Segítek.

Olyan szép volt, és annyira tiszta, hogy energiája szinte kimosott Engem is. Ahogy megértettem, amit mondott, el is tűnt. Úgy éreztem, hogy kilométereket zuhantam ide vissza az ösvényre. Kinyitottam a szemem, az Öreg már útra készen állt.

- Mi volt ez? – kérdeztem.

- Üzenet!

- Kitől? – teljes érthetetlenségben és extázisban voltam.

- Az energia egy megnyilvánulásától. Aki kísér Téged.

- Valami megérzés féle?

- A megérzés saját Lelked vezetése Önmagad számára. Egyfajta Sors közlés. De ez üzenet volt. Nem saját Lelked forrása. Bár bizonyos mértékben ugyan azon energia megnyilvánulása.

Méláztam egy picit ezen. A megérzéseimet, a vágyaimat pontosan éreztem mindig. Meg tudtam különböztetni az akarattól és világosan mutatta az Utam mindig. De ez valami más volt. Emlékeimből előhalászott találkozásaimat és Földön kívüli élményeimet is mindig tudtam kezelni. Megértettem, hogy több ez a Világ a Földnél. De ez valami más volt. Valami interaktív közlés, más Világból. Valakitől, aki többet lát és hall Belőlem.

- Miért segít Nekem? – kérdeztem.

- Mindenre van válasz. Csak légy türelmes.

- Mesélsz Nekem erről? Érdekel...

- Mesélnek az emlékeid. Várd meg az estét!

- Rendben. Megvárom.

Türelmesen bandukoltunk tovább. Én pedig vártam az estét és az emlékeimet.

Sokáig térdeltem Tanítom, Apám ölében. Az emlékek filmszerűen rohamoztak meg, átéltem újra mindent. Mindent, amit nem akartam... Ott álltam a mentőkabinomban, mint egy űrhajóban, többed magammal. Mesterem a jobbomon. Szemeim könnybe lábadva, arcom eltorzulva a fájdalomtól.

Némán néztem végig, ahogy minden, amiért küzdöttem, amiben hittem, amibe az életet leheltem, most megsemmisül. Hosszú csatákon voltam túl, számtalan veszteségen, de Emmeron élt Bennem.

Aki vagyok. Az Én fajom, az Én Népem.

Láttam lerombolt földeket, népeket, akik kénytelenek voltak új Otthont keresni, vándorlók milliárdjait, akik nem találták Családjaikat. Tiszta szívű gyógyítókat, Lemúriaiakat, Androméda tiszta Papnőit, az Orion katonáit és harcosait. Láttam őket, vittem Őket olyan mentő helyekre, ahol - ha nem is véglegesen,- de új otthont építhettek maguknak. Fájdalmukat látva mindig azt kívántam, hogy csak az Otthonomat ne veszítsem el. És most ott álltam Én. Az Északi Seregek Parancsnoka... a hontalan.

Ahogy magam mögé néztem rengeteg űrhajó sorakozott mögöttem. Úgy éreztem mindenki engem figyel. Engem, aki a fájdalmon kívül mást nem érzett. Megsemmisültem Én is. Szívem szilánkokra tört, apró darabjai éppen csak arra voltak jók, hogy ne essem össze. Mesteremre néztem. Arca megtört volt, éreztem arra vár, hogy mit lépek. Feladom vagy megpróbálok felállni. Éreztem a sok-sok tekintetet magamon.

- Ha csak egy valaki is tud reményt adni, az a Fény hatalmas ebben a sötétségben! - mondta az Öreg némán.

Nem szóltam.

Remény.

Ismételgettem magamban. Nem ismerem ezt a szót. Hitem volt eddig. Mérhetetlen kitartásom. Stratégiám és egy Szövetség, amelyből erőt merítettem. Most először a hosszú évek alatt, legyőzöttnek éreztem magam.

Legyőzöttnek.

Követni minden Isteni törvényt, Mestereimet és azok Tanítóit, összefogni millió Lelket, vezetni Őket, elveszteni a legjobbakat és ismét csatába menni. Ez voltam Én.

Ez vagyok Én. A szikla, aki mindent és mindenkit elbír. …

És most itt állok…legyőzött vagyok. Nem volt kapaszkodóm.

Ahogy ott álltam némán ezen gondolatok közepette, a porfelhő egyre távolodott. Néztem a hamut, ami ellepte az Univerzum sötétjét és elnyelődött az életem. Ahogy álltam, lepergett előttem Emmeron csodálatos történelme. Mintha Nekem üzent volna a Bolygó, hogy emlékezzem rá. Bennem éljen tovább az a gyönyör, az a tisztaság. Egy darabja Én voltam. Ahogy emlékeim felfonódtak DNS spirálomban, egy gyermekkori kép pillanatai villantak be. Bátyámmal álltam ott Emmeron egyik dombos, erdős vidékén. Kicsik voltunk még. Fogtuk egymás kezét, néztük az eget, amely napról-napra komorabb lett. A háború akkor kezdődött, amikor mi gyerekkorunkat töltöttük.  Álltunk a dombtetőn, amit akkor olyan magasnak hittünk, hogy „hegynek” neveztük. Bátyám, aki pici volt, kisebb Nálam, szorította a kezem.

- Bármi történjen is, mi testvérek maradunk! Ugye? – kérdezte.

Ránéztem és úgy mondtam.

- Mindig!

Szívembe hasított ez a szó. Mindig. Vajon hol lehet most Ő?

Ahogy feltettem ezt a kérdést, a Fény, a remény, mintha megcsillant volna Szívemben. Egy apró jó érzés. Egy szeretet mag, egy kötődés.  Talán mégis tartozom valakihez. Talán él még valahol Ő.

A TEST-VÉREM! Ő volt az Én legnagyobb fájdalmam, és most Ő a reményem.

Éreztem, hogy szép lassan visszatérek ebbe a pillanatba, az űrhajóba. Onnan, pedig ide, a hegyről levezető útra. Kezdtem felegyenesedni, éreztem az élet ismét dobog Bennem.

- Mindig van miért élni! Ezt ne felejtsd el soha! - mondta az Öreg.

- Az élet mindenhol jelen van! Csak kapaszkodj ebbe a fonálba! Mindig!

Mindig! Ismételtem.

És indultam tovább.

Az élet pulzáló ösvényén.

Elindultunk lefelé a hegyen. Parányi ösvény vezetett le, körülötte furcsa, ezerszínű növényekkel, fákkal. Egyre világosodott, a Nap sugarai áttetsző függönyt varázsoltak elénk. Szinte harapni lehetett a friss levegőt. A természet egyre jobban felszabadította testemet, elmémet. Mintha kinyíltak volna emlékeim és gyorsan bele is kúsztak gondolataimba. Elöntöttek az érzések, a képek, és olyan világok mutattak utat, meséltek történelmükről, amelyek számomra nem idegenek.

Forgattam a gondolatokat, figyeltem mi zajlik Bennem. Oda-oda pillantottam az Öregre, aki picit előttem járva néha botjára támaszkodva lépdelt. Mérhetetlen hálát éreztem, ahogy egyre többet néztem Őt. A Tanítóm! Az Életem! Könnybe lábadt a szemem, ahogy végig futottak Bennem azon Tanítók emlékei, akik nyomot hagytak itt e Földön az emberiségnek. Milyen mérhetetlen nehéz a Fény Útján maradni. Kimondott szavainkat tetté formálni és képviselni mindazt, ami Valódi. A fájdalom és szenvedés kísérte ezen Bölcsek útját, akik Tanításaikban váltak halhatatlanná.

Végignézték, ahogy az ego oltárán, egyéni mérlegeinken hagytuk jóvá cselekedeteinket, ott voltak ezekben a pillanatokban is, és méltósággal képviselték azt, ami ereikbe volt égetve! Atlantisz pusztulásánál álltak a hegyen és elfogadták, hogy az emberiség hatalom vágya megölte önmagát, és azt a Bolygót, amit Ők teremtettek, hogy tanuljunk. Emelt fővel nézték, ahogy gyalázzák Őket a „megnemértettek” és tagadják meg a hova tartozásukat, tanításaikat, akik fájdalomban égnek el.

Néztem az Öreget. Ahogy peregtek a gondolataim éreztem a térdem egyre nehezebb és gyengébb. Olyan volt, mintha lassan összeesnék. Mellkasom megtelt fájdalommal és beborított. Az az emlék, amely Ő hozzá vezetett, hevesen lüktetett szívemben, mígnem kibontotta Magát.

Amikor először találkoztam Vele 16 éves voltam. Egy reggel felkeltem az ágyban, alig láttam. Éreztem áll valaki mellettem, de tudtam, hogy nem ember. Nincs olyan teste, amit megérinthetnék. Nem mertem ránézni, azt hittem halucinálok. De előttem termett. Meleg kék szemeivel, ősz szakállával olyan volt, mint a télapó. Félni nem tudtam. Hatalmas szeretet éreztem és szemeiből egy mondat jelent meg elmémben: Készen állsz! Majd eltűnt. Később 21 éves voltam, amikor hosszú időn keresztül volt mellettem. Türelemmel kísért, amíg fel nem vettem vele a kommunikációt. Megtanultam látni, hallani Őt és mondatait lejegyzetelve megérteni, hogy működnek a Lélek dolgai. Megmutatott millió emlékemen keresztül idegen világokat, ahol jártam, tanultam, nyomot hagytam. Néha más Mestereim is voltak, sőt Vezéreim, amikor kellettek. De mind közül Őt szerettem a legjobban. Nem tudtam mi ez a kötelék köztünk és nem is kérdeztem. Mindmáig rejtve voltak nyomai életemben. De ma itt voltak feketén-fehéren. Bele kellett néznem.

Emmeron. Amint a nevét kimondom felforrósodom. Az Orion egyik Holdja. Ide tartozom. Ez csillagotthonom neve, amely többet ér minden szónál és életnél. Sok mindenre emlékeztem a milliárd évekkel ezelőtt történtekből. Az Orion háborúiból, ahogy a Föld börtönbolygó lett, majd felszabadítása után tanulni jártunk ide, kehelybe öltözve. A Nagyháború idején az Északi Seregek egyik Főparancsnokaként szolgáltam. Ezt a felelősséget kimondani és megérteni sem tudom ma, ahol az agy kapacitása mikronnyi, szellemem gazdagságát tekintve. A Fény Szövetsége bolygóról bolygóra, galaxisokon át űzte ki a „sötét vadakat”, akik felmarva minden életet maguk mögött ,csak pusztítottak. Számtalan csata és küzdelem állt a hátam mögött. Néha erőim elfogytak, döntéseim pillanatai rám nehezedtek. De a sok-sok végeláthatatlan harcból mégis Emmeron elvesztése tépett ki Belőlem mindent. Emlékszem arra a perc milliárdra, ahogy láttam elpusztulni a Bolygómat. Mentőkabinjainkból néztük végig, hogy amit Szívünk összefon, porrá ég. Családjaink, Klánjaink szövetsége zúzódik össze, és katonáink hite törik ketté, látva a pusztulást.

Ott álltam Én. Mesterem mellettem. Bármennyire tiszteltem, szerettem, tanításai abban a fájdalomban elhagytak. A méltóság kihunyt Belőlem. A bosszún kívül más nem tartott életben. Ott. Ott tagadtam meg Őt. Aki mindig hitt Bennem. Az erőmben, a józanságomban, hogy méltósággal nézek szembe a jövőmmel. A mentőkabin üvegén át csak füstöt és poklot láttam. Szemeim könnyekkel tele, néma ordításban zokogtam. Tagadtam mindent. Ezen a ponton felnéztem az Öregre ott az ösvényen. Lábaim összerogytak. Velem szemben állt, szemei a melegségtől Fényt nyitottak Bennem. Ismét a mentőkabinban álltam és éreztem a jelenlétét. Az Én fájdalmam Nálamnál egy valakinek fájt jobban. Neki.

Nem kellett mit mondjon. Éreztem mindent. Éreztem a fájdalmát, ahogy tagadásommal sebeit még jobban felnyitottam. Láttam, ahogy Krisztus fájdalma ég Belé, és Én Jónás voltam. Azt hittem jogom van az lenni. Mintha hatalmat osztottam volna magamnak, hogy bíráljam azokat, akik ekkora sebet okoznak.

Zokogtam az ösvényen. Tanítóm ölelt.

Mert Ő mindig ott volt… amikor Én már nem...

Nem tudtam hirtelen ezzel a kérdéssel mit kezdeni. Annyira filozófikusnak tűnt, hogy nem éreztem magamat elég okosnak a megfejtéséhez. Hiába gondolkodom rajta, hogy „Ki vagyok Én?”, ha erre a kérdésre most azt a választ adnám, hogy …hát…Én. A kérdés feltevés helyett inkább az álmomra gondoltam. Nem hagyott nyugodni, hogy mit is jelentett. Így felidéztem az eseményeket és Mesterem tanítása szerint a képek mögötti érzésekre figyeltem.

Egy szobában ültem. A szoba falát aranyozott selyem tapéta borította rendkívül ízléses, de régi faragott bútorok álltak benne. Az érzésem kellemes, otthonos volt. Világos erkélyes szoba volt, ami egy hatalmas kertre nézett. Érzésem szerint szerettem ott sétálni. Ahogy nézegettem a szobát, melegség öntött el, kényelmes, tágas volt. Jó érzés. Úgy éreztem a szoba közepén állok, mint egy kislány, és pörgök , a ruhám suhan, karjaim széttárva…boldog voltam! De hirtelen elsötétült a szoba, szinte fekete lett. Megálltam a pörgésben és láttam, ahogy a leheletem kirajzolódik a levegőben. Nem féltem, de ijesztő, dermesztő érzés volt. A szoba faragott faajtaja kinyílt és egy női alak lépett be. Fekete ruhát viselt, magas volt és vékony. Karjai előtte összefonva, kimért magatartása és zord tekintete volt. Oda lépett Hozzám és felém hajolt. Vékony, szűk szája, ami ki volt festve, szólásra nyílt. Amit mondott azt hiába is füleltem nem hallottam. Nem is érdekes. De ahogy mondta. Azt éreztem, hogy hideg levegő fut körbe körülötte, behálózva az egész testemet. Minél többet beszélt, annál hidegebb lett és éreztem, hogy megfagyok. A sötét nő elment, a szoba rideg lett és ott álltam a közepén, mint egy jégszobor. Nem tudtam megmozdulni. Már semmi nem volt vidám és szép, minden mosolygós jó érzésem eltűnt. Helyette maradt a magány és a lemondás.

Rettentő rossz volt megélni újra az álmomat. Ebből a fura, újra átélt emlékből csak a rettentő hideg érzés maradt vissza. Szabályosan fáztam.

- Ki volt az a nő? - ordítottam rá az Öregre, aki békésen üldögélt tőlem pár méterre és a tájat nézte. Merengett.

- Nem volt, van. – válaszolta. Hiszen most is hat rád. Tehát él Benned!

Remek, gondoltam. Tehát van egy nő az emlékeimben, aki olyan benyomást tett Rám akkor, hogy még most is ráz tőle a hideg.

De ki ez a nő? És miért bántott Engem?

- Te vagy a nő! – jött a válasz az Öregtől. Mert Te élteted. Te adsz neki energiát. Másoknak nincs hatalma felettünk. Merész lenne bárkinek ilyen hatalmat a kezébe adni. De amíg él Benned a másik emléke, addig Te élteted, Te táplálod, Te adsz neki energiát.

Egy pillanatra lesütöttem a fejem, de megértettem. Emlékeimet Én tartom életben. A nő bárki is volt, nem lényeges. A lényeg, hogy Én tartom életbe az érzést, amit Felém küldött. Nem tudtam még neki megbocsájtani. És a Felém küldött érzéseit átvettem, működtettem, sőt működtetem magamon most is. Éreztem, ahogy a mindennapjaimban befagyasztom azon érzéseimet, ahol megengedném magamnak a pihenést, vagy a játékosságot. Tudtam, hogy mindig megmagyarázom magamnak, hogy a kötelesség fontosabb. Mély szigorral kezdek bele újabb és újabb terhes feladatok elvégzésébe, amit nem is szeretnék. Éreztem fáradt testemet, ahogy nap, mint nap kizsigerelem magam, és ezt megmagyarázom szimpla materiális nézetekkel. Átfutottak rajtam ezek a pillanatok, ezrével öntötték el az agyam. Ahogy sokasodtak, azt éreztem : ELÉG!

ÉN A KISLÁNY VAGYOK! – ordítottam, hogy vége legyen az emlékek borzasztó rohamának.

AZT TESZEM, AMIT ITT BELÜL ÉRZEK JÓNAK! SENKI NEM MONDHATJA MEG MI JÓ NEKEM, MERT ÉRZEM!

Érzem végre. Öröm könnyeim hullottak, ahogy felállva ott a hegyen kiabáltam ezt a semmibe, hogy a táj is visszhangzott. A szabadság érzése újra kinyílt Bennem és éreztem, hogy ismét forgok a szobában, vidáman, felszabadultan.

- Indulhatunk? – kérdezte Mesterem.
- Igen. – magabiztos voltam a válaszban.

Tudom már ki vagyok. Továbbra sem láttam az utat magam előtt, ahogy elindultunk a hegycsúcsról. De éreztem, hogy nem az út a lényeges. Hanem az úton szembe jövő helyzetekben az, hogy

ÖNMAGAM LEGYEK!

Ahogy felértem, és kijelenthettem, hogy fent vagyok... FENT VAGYOK a szó nem kifejezett értelmében, az öröm, a felszabadultság érzése gyorsan elszállt. Ködös lett minden és az addigi tiszta út eltűnt szemeim elől. Nyomasztó lett minden. Kerestem a láncokat a bokáim és csuklóim körül, de nem találtam. Nem féltem. Tanácstalan voltam. Láttam merre kell menni és most megint nem látom.

- Mi változhatott meg ilyen gyorsan? - tettem fel magamnak a kérdést.
- Te változtál! – jött a válasz Mesterem mély, megnyugtató hangján.
- Én. Igen. De, akkor miért van sötét? Miért van köd? Hiszen jó irányba változtam..?! Vagy nem?
- A jó irány és a rossz irány egy és ugyanaz az út. Kinek hogyan kell tanulnia. Csak időben tér el egymástól. De időd van!
- Ez azt jelenti, hogy, amit most tettem, hogy felértem ide, az nem jó irány? – erősködtem.
- Minden „jó”, ami közelebb visz valódi önmagadhoz. De az is jó út, ami eltávolít. Így ismered meg valójában ki vagy.

Járt a fejem azonnal. Nem volt láncom, semmi nem nyomott, mégis úgy éreztem földbe gyökeredzik a lábam és nem tudok elindulni. Ha látnám az utat, akkor is csak állnék, mint egy betonszobor. Lassan esteledett és csak annyit tudtam tenni, hogy leülök. Gondolataim elborították elmémet és még nagyobb sötétséget kreáltak Bennem. Nem lesz ennek így jó vége, morfondíroztam magamban. Szorít az idő is, menni kellene. De hova? És miért állok? Azt véltem a lehető legjobbnak, ha most lefekszem és alszom egyet. Reméltem reggel tisztában látok majd.

Az éjszaka, azonban nem volt olyan csendes és megnyugtató, ahogy hittem. Alighogy elaludtam álmot láttam, ami olyan valósághű volt, hogy minden pillanatát átéltem. Ébredéskor, pedig tisztán emlékeztem minden egyes szóra és képre. Ritkán fordult ez Velem elő. Többnyire éberen aludtam, de ez más volt. Elég zavart voltam korán reggel és csak az álom képei kergetőztek, kuszálódtak gondolataimban.

- Valami bánt? – kérdezte az Öreg olyan sejtelmesen sokatmondó hangsúllyal.
- Álmodtam az éjjel. De nem tudom mit jelent, csak egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből.
- Az álmoknak üzenetei vannak. Ezt fejtsd meg.
- Hogyan? – kérdeztem teljes tanácstalanságomban.
- Akard megfejteni! Ne a képekre figyelj, hanem a képekben rejlő érzésekre. Akkor megérted mit üzen!

Csodálkoztam az öregen. Végtelen türelme és nyugalma volt. Ott állt most is a hegy csúcsán, gyönyörű kék klepetusában. Királykék színe volt, néha sötétebb foltokkal. Kezében fogta botját, amelynek végén egy oroszlán ordító feje volt faragva. A bot pedig végig jelekkel volt teletűzdelve. Régebben egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért ilyen a botja? Mit jelentenek ezek a szimbólumok?

- Nem szimbólumok. – mondta. A tapasztalatok nyomai ezek. Mindig emlékeztetnek arra, ki vagyok és mi a dolgom.

Jó kérdés ez: KI vagyok? Éppen ezt nem tudom most. Ahogy néztem Őt, ezen gondolkodtam.

Ki vagyok Én?....

Nem gondolkodtam tovább a félelemről. Értelme nem volt. Emlékszem, ott a ringben sem ez volt a jó megoldás. Amikor gondolkodom, akkor a megoldást akarom látni. Ez azért baj, mert a fejem a jövőt nézte, nem a múltat, ahol a félelem méregfoga van és ahonnan folyamatosan rág.

Ahogy akkor ott az Orionon, a sárkány hatalmas fekete testével előlépett szinte kitörve a kaput, éreztem minden porcikámban a rettegést. Mérhetetlenül dühös volt, pusztított, üvöltött irtózatos hangjával. Nagyon-nagy volt és kezelhetetlen. Ott álltam teljes fegyverzetben, nagyjából a lába körmééig érve. Felmértem, hogy esélyem nem sok. Küzdeni nem tudok mivel, legyőzni nem tudom. Mert nem kell. Egy pillanatra, mintha elöntött volna valami végtelen nyugalom. Megadás. Futott végig ez a szó a fejemben.

- Ha megadom magam, -gondoltam, - megöl.
- Ha nem, akkor is. De, akkor biztosabb az érzés.

De vajon mit jelent: megadni? Eddig mindig azt tanította mindenki, hogy harcolni kell, meg küzdeni. Most pedig, hogy adjam meg magam. Olyan megalázottság érzésem volt, vagy inkább legyőzöttség. Egyik sem túl jó. Az egom nem igazán bírta ezt hirtelen befogadni. Olyan ez, mint amikor tanulsz valamit és csinálod kitartóan, szorgalmasan, és teszel érte rengeteget, majd amikor eljön az ideje, hogy végre learasd a babérokat, amit biztos győzelemnek hiszel, bekerülsz egy ringbe, ahol ott áll a sárkányod és azt kérik, hogy add meg magad… Ki kér ilyet? Hogy kérheti ezt? Most építettem fel valamit magamban és rengeteg energiám van benne, most pedig adjam meg magam? De mielőtt az egom tombolni kezdett volna, az időm elfogyott. Nem volt más hátra, mint szembe nézni a fenevad irtózatos erejével. Megtettem hát.

Velem jött szembe... Én teremtettem, Én vagyok… mantraszerűen mormoltam a mondatokat, ahogy a sárkány egyre jobban körbefont és felém kerekedett…

Hol voltam Én sárkány? Ki vagyok valójában, ha ez a sárkány Én vagyok? Hol a valódi múltam? Mit tettem?- emelt fejjel ordítottam a sárkánynak, aki mardosott és pokoli félelemben tartva égette a mellkasom.

Mutasd magad! Mutasd meg ki vagyok Én! Mutasd mit tettem! Megadom magam önmagamnak!

Ahogy ezeket a mondatokat ordítottam, a sárkány hirtelen elcsendesült. A sötétség oszlani kezdett és éreztem ismét a körülöttem lévők energiáit. Láttam a Mesteremet a ringben, ahogy elégedetten figyeli, hogy tanításai lassan célt érnek. A sárkány kezdett foszlani, Engem pedig elöntöttek a fájdalmas emlékek. Sírtam, ordítottam a fájdalomtól, ahogy végignéztem emlékeimet, a múltamat, ahol a sebből sárkány lett, ahogy leszakítottam magamból, kihasítottam a képeket, hogy ne is jusson eszembe még egyszer az a szörnyűség. Ahogy magamon kívül kezeltem a tapasztalásaimat, azok önálló életet éltek, alakot öltöttek Bennem, és celebrussá változtak. Pedig Én voltam minden szörnyem. A szörnyű emlékeim összessége.

Ott a hegyen ülve zokogtam tovább. Láttam mindent. Minden lenyomatom, teremtésem szándékát. Ahogy mertem belenézni ebbe a tükörbe, a felelősség érzések formájában életre kelt. Tudtam kiben mit teremtettem. Nem voltam rá büszke. De Én voltam!

Egykor hoztunk nem jó döntéseket, cselekedtünk hasztalanul, bántottunk és hagytunk tüskéket, szálkákat másokban. Ezekért kell most felelősséget vállalnunk. Ha ezt tesszük, láncaink feloldódnak. Tovább tudunk menni.

Velem is ez történt. Belenéztem a múltba, megláttam hibáimat, a felelősség vállalás feloldott.

Lassan felnéztem. Összegörnyedt testem, amit napok óta nem tudtam kiegyenesíteni most megmozgattam. A hegycsúcsra néztem, ahol Öreg Tanítom menetre készen, mosolyogva állt Velem szemben.

- Mehetünk?- kérdezte
- Igen. Vár a jövő. Az utam. Amit Én teremtettem.

Lassan felmásztam a hegytetőre. Gyönyörű idő volt. A nyár őszbe hajlott már, a fák sárgultak. Én mégis az elmúlás helyett valami végtelen boldogságot és nyugalmat éreztem. Csak előre néztem, ahol szépen lassan kibontakozott előttem az út.

Tisztán láttam merre kell mennem.