Sokáig térdeltem Tanítom, Apám ölében. Az emlékek filmszerűen rohamoztak meg, átéltem újra mindent. Mindent, amit nem akartam... Ott álltam a mentőkabinomban, mint egy űrhajóban, többed magammal. Mesterem a jobbomon. Szemeim könnybe lábadva, arcom eltorzulva a fájdalomtól.

Némán néztem végig, ahogy minden, amiért küzdöttem, amiben hittem, amibe az életet leheltem, most megsemmisül. Hosszú csatákon voltam túl, számtalan veszteségen, de Emmeron élt Bennem.

Aki vagyok. Az Én fajom, az Én Népem.

Láttam lerombolt földeket, népeket, akik kénytelenek voltak új Otthont keresni, vándorlók milliárdjait, akik nem találták Családjaikat. Tiszta szívű gyógyítókat, Lemúriaiakat, Androméda tiszta Papnőit, az Orion katonáit és harcosait. Láttam őket, vittem Őket olyan mentő helyekre, ahol - ha nem is véglegesen,- de új otthont építhettek maguknak. Fájdalmukat látva mindig azt kívántam, hogy csak az Otthonomat ne veszítsem el. És most ott álltam Én. Az Északi Seregek Parancsnoka... a hontalan.

Ahogy magam mögé néztem rengeteg űrhajó sorakozott mögöttem. Úgy éreztem mindenki engem figyel. Engem, aki a fájdalmon kívül mást nem érzett. Megsemmisültem Én is. Szívem szilánkokra tört, apró darabjai éppen csak arra voltak jók, hogy ne essem össze. Mesteremre néztem. Arca megtört volt, éreztem arra vár, hogy mit lépek. Feladom vagy megpróbálok felállni. Éreztem a sok-sok tekintetet magamon.

- Ha csak egy valaki is tud reményt adni, az a Fény hatalmas ebben a sötétségben! - mondta az Öreg némán.

Nem szóltam.

Remény.

Ismételgettem magamban. Nem ismerem ezt a szót. Hitem volt eddig. Mérhetetlen kitartásom. Stratégiám és egy Szövetség, amelyből erőt merítettem. Most először a hosszú évek alatt, legyőzöttnek éreztem magam.

Legyőzöttnek.

Követni minden Isteni törvényt, Mestereimet és azok Tanítóit, összefogni millió Lelket, vezetni Őket, elveszteni a legjobbakat és ismét csatába menni. Ez voltam Én.

Ez vagyok Én. A szikla, aki mindent és mindenkit elbír. …

És most itt állok…legyőzött vagyok. Nem volt kapaszkodóm.

Ahogy ott álltam némán ezen gondolatok közepette, a porfelhő egyre távolodott. Néztem a hamut, ami ellepte az Univerzum sötétjét és elnyelődött az életem. Ahogy álltam, lepergett előttem Emmeron csodálatos történelme. Mintha Nekem üzent volna a Bolygó, hogy emlékezzem rá. Bennem éljen tovább az a gyönyör, az a tisztaság. Egy darabja Én voltam. Ahogy emlékeim felfonódtak DNS spirálomban, egy gyermekkori kép pillanatai villantak be. Bátyámmal álltam ott Emmeron egyik dombos, erdős vidékén. Kicsik voltunk még. Fogtuk egymás kezét, néztük az eget, amely napról-napra komorabb lett. A háború akkor kezdődött, amikor mi gyerekkorunkat töltöttük.  Álltunk a dombtetőn, amit akkor olyan magasnak hittünk, hogy „hegynek” neveztük. Bátyám, aki pici volt, kisebb Nálam, szorította a kezem.

- Bármi történjen is, mi testvérek maradunk! Ugye? – kérdezte.

Ránéztem és úgy mondtam.

- Mindig!

Szívembe hasított ez a szó. Mindig. Vajon hol lehet most Ő?

Ahogy feltettem ezt a kérdést, a Fény, a remény, mintha megcsillant volna Szívemben. Egy apró jó érzés. Egy szeretet mag, egy kötődés.  Talán mégis tartozom valakihez. Talán él még valahol Ő.

A TEST-VÉREM! Ő volt az Én legnagyobb fájdalmam, és most Ő a reményem.

Éreztem, hogy szép lassan visszatérek ebbe a pillanatba, az űrhajóba. Onnan, pedig ide, a hegyről levezető útra. Kezdtem felegyenesedni, éreztem az élet ismét dobog Bennem.

- Mindig van miért élni! Ezt ne felejtsd el soha! - mondta az Öreg.

- Az élet mindenhol jelen van! Csak kapaszkodj ebbe a fonálba! Mindig!

Mindig! Ismételtem.

És indultam tovább.

Az élet pulzáló ösvényén.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.