Egész nap, ahogy haladtunk lefelé csak az estén járt az eszem. Hogy mi fog történni Velem és hogy mire kell emlékeznem. Ez az emlékezés néha olyan nehezemre esett. Sokszor éreztem, hogy jobb nem feszegetni a múltat. Ellenállásaim oka leginkább az volt, hogy olyan dolgot tudok meg magamról, esetleg az emlékeim által másokról, amit nem könnyű  kezelnem az „Itt és Mostban”.  Éreztem, hogy ez az este talán más lesz, mint eddig és elhessegettem ezeket a gondolatokat. Ahogy haladtunk a sötétségbe érdekes módon egyre könnyebb lettem. Szürkült az ég, a Nap lemenőben volt, már alig látszott. Az Öreg előttem lépdelt, az egész úton egy mukkot se szólt. Amikor már alig láttam, hogy hova lépek, egyszer csak megállt.

- Itt jó lesz! - mondta és rámutatott egy olyan mini tisztásra, amit 3 fa ölelt körbe.

- Végre! – gondoltam. El voltam fáradva már jócskán és kíváncsi is voltam, bár türelmem mostanra már erősebb lett. Bár ezt a türelem dolgot rettentő nehezen tanultam meg. Az Öreg mindig intett, hogy ne rohanjak a dolgok elé, és ha nem történik semmi az sem véletlen. Lázadásomat azonban, hogy de most akarom az információt, meg hogy mit nem látok és ilyen követelő gondolataimat nehezen adtam fel. Most sikerült.

Szép lassan kipakoltunk, majd Mesterem a maga szakértelmével tűzet gyújtott. Én megszoktam már az efféle „csoda tevéseit”, de sokaknak hihetetlen trükkök voltak, hogy például a tűzet is a keze energiájának erejével gyújtotta meg.  Olyan energia összesűrítés volt ez, amelyet elméjének szelíd akaratával teremtett, amellyel tárgyakat tudott mozgatni, sőt használata közben olyan érzése volt az embernek, mintha valaki segítene neki, és valaki rajta kívül élne, akit a szemünk nem fog fel.  Sokszor használta ezt már az Öreg. Sokan féltek az efféle hatalomtól. Engem azonban nem lepett meg. Először próbáltam Én is kisebb tárgyakat odébb helyezni, ám inkább nevetséges voltam és kevésbé kitartó. Így ezzel nem foglalkoztam most se.

A tűzgyújtás után lassan pakolásztam ki a hátizsákomból, amiben sok minden nem volt. Éppen csak fekhelynek való. Az Öreg, mint mindig a fák gyökereibe vackolta magát. Sosem fázott. Nem tudom hogy csinálta, de talán kék klepetusa tudott olyan meleget csinálni, ami megvédte Őt a télies hidegben. A tűz pattogott, Mesterem nem szólt semmit. Én pedig egyre fáradtabb lettem a kíváncsiságtól.  Vártam, hogy megszólal és elindul a tanítás.  Izgalmam a csendben azonban alább hagyott és ásításba fordult.  Nem erőszakoskodtam. A tűzhöz vackoltam és mélyen néztem a lángnyelvek játékát, amíg el nem alszom. A terv ez volt. De a tűz, ahelyett hogy altatott volna, egyre jobban életre keltett. Az álom kiment a szememből és éreztem a láng szinte hipnotikus hatását, ahogy egyre inkább magába szippant. A lángnyelvek egyre nagyobbak lettek és a tűz sistergése egy halk zenévé változott. Egy női hang dúdolt a fülembe sejtelmesen. Kellemes, mély hang, az embernek olyan érzése volt, mintha egy Anya dúdolt volna a gyerekének. Szívemnek szólt a hang. Áthatotta egész Lelkemet, és amikor úgy éreztem, hogy teljesen a rabja vagyok ennek a hangnak, ennek az érzésnek… akkor a tűz függönyszerű nyelvei kinyíltak, mint egy színpad és a Nő, akit aznap már láttam, ott állt előttem.

Sokkal tisztábban és élesebb kontúrban volt előttem. Nem lepődtem meg. Olyan transzban voltam, hogy testét, megjelenését valóságnak véltem.  Szinte meg tudtam volna fogni. A homlokán egy türkizkék ékkő volt beágyazva, ezt korábban nem véltem felfedezni. Kilépett a tűzből és ott állt előttem.  A kezét Felém nyújtotta és mély kedvességgel a szemembe nézett. Nem beszélt élő szóval, de hallottam telepatikus mondatait.

- Gyere Velem! – mondta.

Én lassan felálltam, megfogtam a Nő finom kezeit, amelyek ritka hosszú ujjakban végződtek. Szép volt. Annyira szép, hogy teljesen elkápráztatott. Ami körüllengte megjelenését, az is valami olyan misztikum volt, amit földi halandón még sosem éreztem. Megnyugtató volt, mégis izgalmas. Egy másik világ küldötte volt.

- Hova megyünk? – kérdeztem kíváncsian.

- Haza. – mondta.

Jó Isten, Haza. Ahogy kimondta... azzal a hangsúllyal, azzal az energiával...

Azt éreztem szívembe markol minden egyes betűje. És újra felsejlett Emmeron fájdalmas pusztulása Bennem.

- Nekem nincs Otthonom! – mondtam szilárdan. Könnyeimet és fájdalmamat elrejtve mindent látó szeme elől.

- Gyere Velem, kérlek!

Megfogott és elindult vissza a tűzbe. Furcsa mód nem féltem. Tökéletes bizalommal voltam és ezzel a nyugodtsággal léptem be a tűznyelvekbe.  Sem meleget, sem égető érzést nem éreztem. A tűzbe lépve egy gyönyörű folyosó, olyan átjáró féle jelent meg előttem. Mint egy felfelé vezető csigalépcső vagy egy spirál.

- Ki vagy Te? – kérdeztem Tőle. Valahogy ez a kérdés járt a fejemben, mióta megláttam. Olyan ismerősnek tűnt, de tudatom tudta, hogy itt nem találkoztam vele.  Hasonló lényt sem láttam még.  Magasabb volt, mint egy ember, legalább kétszeresen. Teste áttetsző, finom szövetszerű anyag. Tisztasága, energiái megnyitották Szívemet. Éreztem a kapcsolódást Hozzá, az Ő akaratából.

- Én egy másik Te vagyok. – hangzott a válasz és egy mosoly.

Honnan ismerem ezt a mondatot? Azonnal kutatni kezdtem a tanítások emlékeiben, hiszen az Öreg mesélt Nekem olyan fajokról, akik jóval meghaladva a földi ember tudását, felemelkedve élnek.

És akkor, bevillant: LEMÚRIA.

A Nő csak figyelt, látta hogy játszik az elmém, majd ahogy a megoldást hangosan kimondtam, elmosolyodott, bólintott egyet és elindult a folyosón felfelé.

Követtem.

Ez volt a legjobb döntés.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.