A hegyen... folytatás

2013.10.09. 18:02

Több nap telt ott a hegyen fent, a „majdnem csúcson”. Rengeteget gondolkodtam, agyaltam, szedtem elő eddigi tanításaimat, felismeréseimet és próbáltam valamire nagyon rájönni. Nem igazán sikerült. Értettem a láncokat a bokáimon, hogy Én tartom őket, Én vagyok felelős értük, de folyamatosan az járt a fejemben, hogy mit csináltam rosszul? Vagy rosszul csináltam-e, ha egyáltalán létezik jó meg rossz fogalom. Kerestem az emlékeimet, de nem nyíltak fel. Annyit éreztem: félek.

A félelem amúgy is egy olyan érzés, amit millióból is felismerek. Mindig érzem, amikor egy fontos döntés vagy szituáció előtt állok, hogy jelen van. Egyik alkalommal, amikor Mesteremmel az Orion egyik gyönyörű csillagán jártunk, mert szabad szemmel annak tűnik, volt egy érdekes tanítása a félelemmel kapcsolatban.

Számtalan helyen megfordultunk már, régóta utazik Velem, vagy Én Vele. Megnyugtató, hogy nem vagyok egyedül: SOHA. És itt a soha említése, amely tér és idő nélküli fogalom, helyes.

Idegen világokat jártunk be, sok néppel találkoztam már, mégis itt az Orionon úgy éreztem jártam már … régebben. Odaérkezésünk oka egy olyan esemény volt, amit mi itt a Földön nevezhetünk akár olimpiai játékoknak is. Számtalan harcos gyűlik össze a világok minden szegletéből és olyan árnyakkal kell megküzdenie, amit hol a képzelet teremt, hol önmagában létező. Jómagam akkoriban erősen tanultam a Bennem élő harcost megszelídíteni, amely nem volt könnyű. Akiben erő lakozik és az valódi lélek erő, annak könnyű az esélye, hogy nem jól használja. Az ego elönti ilyenkor az embert, amikor sejti, érzi a benne nyugvó sárkányt, a tűzet. Kontrollálatlannak és kezelhetetlennek tűnt. Néha azt bántottam ezzel az erővel,akit nem kellett volna, és annak mentem neki, aki gyengébb volt. Valahogy ezt az erőt nem félelemkeltésre kellett volna használnom, de nem találtam a közép utat. Minden harcosnak van egy gyökere. Egy olyan gyökér DNS, ahol, akitől tanulta a benne szunnyadó erők mozgatását. Bennem ennek a gyökere egy olyan nemzet volt, akik sárkányokon éltek. Számtalan féle sárkány létezett. Mitikus lények voltak. Nem egyszerű állatok. Olyan képességek lakoztak bennük, amiket csak az ismerhetett meg, aki meg tudta őket szelídíteni. Tudtam, hogy él valahol egy sárkány, aki az Enyém vagy Én vagyok, de nem tudtam vele jól bánni, és a helyes erő rettenetes dühvel tört elő belőlem. Az öreg, mint mindig bölcsen, tő mondatokban beszélt, amikor megkérdeztem tőle:

- Kivel fogok küzdeni ott bent?
- Önmagaddal.

Ennyi volt a válasz. Persze nem értettem. Számtalan viadalt néztem végig, ahogy minden harcost a ringbe érve elönti valami rettentő erő. Elönti a félelem. ÉS ott a ringben a félelme életre kelt. Önkéntes bevallás és emlék előhívás volt ez. Nem tudod milyen ott lenni, amíg be nem mész. Rám került a sor. Éreztem a hatalmas kőkapu mögött a sok harcos együtt érző pillantását. Mesterem felült a neki szánt helyre, valahogy a jobb oldali karzaton. A páncélom fojtogatóan nehéz lett, mint egy ólom köpeny úgy vett körbe. A nehéz kőkapu lassan kinyílt és Én beléptem a ringbe. Fentről nem tűnt ilyen hatalmasnak a küzdőtér. Az volt a fura, hogy nem éreztem a fizikai nyomáson kívül semmit, és azt sem tudtam mit kell csinálnom. Álltam felfegyverkezve és úgy döntöttem várok. Nem kellett sokáig. A ring túloldalán szintén egy hatalmas kapu volt. Hangokat hallottam felőle, elindultam hát közelebb, kíváncsian. Ahogy haladtam előre kíváncsiságom egyre inkább alakult át némi félelemmé. Itt tudtam első esetben beazonosítani, hogy igen, ez az , ez a félelem. Addig egóm a félelmet vakmerőséggé változtatta, amely mint sokszor kiderült hamis erőként működött Bennem.

A hangok a kapun keresztül egyre erősebbeknek, ordítóbbaknak, kegyetlenebbeknek tűntek. A kapu döngött és formákat öltött volna, ha nem kőből van. Így mindössze néhány repedés keletkezett rajta. Megálltam a ring felénél, úgy gondoltam Nekem ennyi elég. De ahogy ezt kiejtettem a számon a tér átalakult körülöttem. A sok-sok harcos, a tanítók és mesterek eltűntek, egyedül voltam. Befeketedett minden, az ég is elborult, és mögöttem egy furcsa fal emelkedett, ami elzárta az utam visszafelé. Kezdett a félelmem eluralkodni rajtam. Nem láttam mást, csak a kaput magam előtt, egyre ordítóbb és egyre keményebb energiákat éreztem magamon. A levegő befagyott, a leheletem láttam, ahogy alakot ölt, ahogy kifújom. A szívverésem rohamosan nőtt, nem tudtam hirtelen mit tegyek. Majd átgondoltam,amit Mesterem mondott: Önmagammal küzdök.

Ami ott az ajtó mögött volt, nem volt más, mint Önmagam. A sárkány. Az az erő, amit nem tudtam kordában tartani, ami pusztított, ami elöntött. Hatalmas dühvel, szavaim húsba markoló véleményével, amivel környezetemet, a barátaimat és mindenkit bántottam, ha feszegették határaimat.

Ott a hegyen ülve éreztem ismét a félelmet. Ami az Enyém. Az Én egyik bántott részem. Aki fél, aki nem mer. De, ha az Enyém, akkor vissza kell szereznem gondoltam, ahogy a sárkányt akkor az Orionon.

Ott egyszer s mindenkorra megtanultam, hogy a félelem Én vagyok! Barát, jelző rendszer, amely sebeinket fogja megmutatni, emlékek formájában. Minden félelmetes kőkapu mögött egy sebzett részünket rejtettük el.

Amit ideje kinyitni! Ez a dolgunk mindenkor!

fnt_ht4_jav.jpg

A hegyen...

2013.10.09. 18:01

Állt a Mester előttem a hegyen, Nekem háttal. Olyan öreg, ősz szakállas, megnyugtató arcú, nyugodt, de igen erős, határozott természet volt. Én mögötte, majdnem a hegy tetején összegörnyedve álltam. Fájt a hátam és éreztem, hogy valami rettenetes nehéz. Szinte összeesek a súlya alatt. Kérdeztem az Öreget, hogy mikor érek már oda, már nem bírok itt állni, mindjárt összesem. Nem nézett rám, úgy válaszolt:

- Te tudod mit cipelsz magaddal.

Gondoltam magamban, honnan tudnám: nem látom…csak nyom.

- Ha Te cipeled, akkor a Te döntésed, hogy ezt teszed. Tehát tudod mi van a hátadon. - mondta rendre utasító hangon. Milyen igaz, gondoltam…hát, akkor leteszem.

- Hogyan tegyem le Mester? - kérdeztem.
- Miért akarod letenni? – kérdezett vissza.
- Mert nyom. Nem tudok továbbmenni!
- Ha csak ez az okod, akkor ott marad!

Jó ég, gondoltam magamban. Mi lehetne nagyobb ok ennél, hogy majd összeesem, és nem látom az utat, mert beszakadok. Fájnak a vállaim, a hátam, de még a nyakam is. Nem ellenkeztem, nekiláttam okot keresni. Itt állok a hegyen, majdnem a csúcsán, érzem és vágyom rá, hogy haladjak, de egyszerűen nem megy. Fürkészem a jövőmet, hogy mi is van az úton, mit kellene csinálnom, meg már rég ott is kellene lennem... és nem, itt rohadok és nem tudok tovább menni. Mire nem figyelek? - kérdeztem meg magamtól... és ahogy a kérdést kimondtam, mint egy villámcsapás átsuhant a válasz a fejemen: a JELENRE.

Annyira tudni akarom mi vár Rám, mi jön és már ott akarok lenni, hogy a jelenre nem figyelek. Ezért nem látom mi nyom. Hiszen a jelen nyom….


Amikor erre rájöttem, végre rá tudtam nézni a csomagra a hátamon. Vajon mi ez? - kérdeztem. Mi nem enged tovább? Ahogy kezdtem a csomagot egyre inkább figyelni, eszembe jutottak az elmúlt napok történései. Ahogy éltem az életem, ahogy reagáltam és ahogy nem. Amit nem is vettem akkor észre, most felnagyítva ugrott be a gondolataimba. Miért nem láttam akkor és ott? És ahogy elkezdtem ezeket a perceket, pillanatokat meglátni, ahogy ezekben a történésekben észrevettem magam…mit miért csinálok…egyre könnyebb kezdett lenni a súly. És már fel tudtam állni. De elindulni… továbbra sem ment.


Éreztem Mesterem figyelő tekintetét és azt az energiát, amit felém küld. Hogy jó lesz ez így és hogy végre kezdem érteni mi történik. Büszke voltam magamra, hogy felálltam és kezdtem felvállalni teremtéseimet, amiket érthetetlen programokból tettem. Olyan rutinszerűen cselekedtem, hogy észre sem vettem, vajon tényleg ezt akarom tenni és mondani? Ez tényleg Én vagyok?

Ahogy felálltam és ezeken a kérdéseken járt az agyam, megláttam bokáimon a láncokat. Félelmetes volt. Mi ez a lánc? Ide vagyok kötve? Ki tette ezt és miért? Kissé pánikba estem, hogy oda vagyok láncolva a hegynek erre a rettenetesen zord sziklájára, ahol nem látok mást, csak a hegyet magát és csak dereng a csúcs. Esteledett, és az idő is egyre feketébbnek tűnt. Hideg volt, fáztam. Megmozdulni nem tudtam. Olyan tehetetlennek éreztem magam és persze mindenkit utáltam, főként azt, aki oda láncolt. Ahogy a távolba néztem, felfelé a hegycsúcs felé, fényeket láttam. Az öreg melegedett a tűznél. Jó lehet neki ott gondoltam, vajon miért hagyom, hogy valaki ideláncoljon? Kinek van felettem, ekkora hatalma? És, ha van mikor adtam neki ezt? Vagy nem is adtam, hanem elvette? Ezen gondolatok közepette, összegörnyedve a hidegben aludhattam el. Mert másra nem emlékszem.

A reggel csodálatos volt, főként, mert végre a Nap kisütött, amiben éreztem, hogy sajgó testrészeim melegednek végre és talán ki tudok nyújtózkodni. Ahogy próbáltam beszívni a meleget és tornázni picit, eszembe jutott a Mester tegnapi mondata: „Te döntésed, Te cipeled”. Mondogattam ezt magamban, és akkor bevillant: a lánc a bokámon. Az is az Én döntésem!

- Hol és miért, meg mikor döntöttem így? - kiabáltam az öregnek, aki láthatóan nyugalomban üldögélt a csúcson.
- Emlékezz rá! – mondta. Hiszen Te tetted! Így a Te emléked, csak kotord elő!
- Jó jó, előkotrom, csak az a baj, hogy nem tudom hogyan kell tenni!
- Figyelj befelé és ha valamit nagyon szeretnél, akkor az a valami megmutatja magát.

És ekkor gondoltam végig: Vajon szeretném tudni, hogy mit is csináltam, mit döntöttem el, hogy láncot tettem a bokáimra?...

Olyan időszakot élünk most, ahol sokunk szeretne már valami újat, valami mást az életében. Talán túl régóta vagyunk beleragadva egy élethelyzetbe, egy szituációba, és fogytán az erőnk. Úgy érezzük, hogy agyon nyom ez a helyzet, nem találjuk a kiutat és megoldásként menekülnénk a jövőbe.

De a jelen nem enged! Még nem! És egyre nehezebbnek fogod érezni a mindennapjaidat, és érzed fáj a tested, a nyakad, a vállaid, mert most menekülnöd nem szabad! A múltban teremtett gondolataid, cselekvéseid és döntéseid még fogva tartanak. Nincs utad, amíg meg nem nyitod magad előtt.

Old ki magadból a múltat! De ahhoz engedd élni emlékeidet.

Magadba figyelj! Most ez az egyetlen kulcs!

komor_hegyek.jpg

süti beállítások módosítása