A hegyen... folytatás

2013.10.09. 18:02

Több nap telt ott a hegyen fent, a „majdnem csúcson”. Rengeteget gondolkodtam, agyaltam, szedtem elő eddigi tanításaimat, felismeréseimet és próbáltam valamire nagyon rájönni. Nem igazán sikerült. Értettem a láncokat a bokáimon, hogy Én tartom őket, Én vagyok felelős értük, de folyamatosan az járt a fejemben, hogy mit csináltam rosszul? Vagy rosszul csináltam-e, ha egyáltalán létezik jó meg rossz fogalom. Kerestem az emlékeimet, de nem nyíltak fel. Annyit éreztem: félek.

A félelem amúgy is egy olyan érzés, amit millióból is felismerek. Mindig érzem, amikor egy fontos döntés vagy szituáció előtt állok, hogy jelen van. Egyik alkalommal, amikor Mesteremmel az Orion egyik gyönyörű csillagán jártunk, mert szabad szemmel annak tűnik, volt egy érdekes tanítása a félelemmel kapcsolatban.

Számtalan helyen megfordultunk már, régóta utazik Velem, vagy Én Vele. Megnyugtató, hogy nem vagyok egyedül: SOHA. És itt a soha említése, amely tér és idő nélküli fogalom, helyes.

Idegen világokat jártunk be, sok néppel találkoztam már, mégis itt az Orionon úgy éreztem jártam már … régebben. Odaérkezésünk oka egy olyan esemény volt, amit mi itt a Földön nevezhetünk akár olimpiai játékoknak is. Számtalan harcos gyűlik össze a világok minden szegletéből és olyan árnyakkal kell megküzdenie, amit hol a képzelet teremt, hol önmagában létező. Jómagam akkoriban erősen tanultam a Bennem élő harcost megszelídíteni, amely nem volt könnyű. Akiben erő lakozik és az valódi lélek erő, annak könnyű az esélye, hogy nem jól használja. Az ego elönti ilyenkor az embert, amikor sejti, érzi a benne nyugvó sárkányt, a tűzet. Kontrollálatlannak és kezelhetetlennek tűnt. Néha azt bántottam ezzel az erővel,akit nem kellett volna, és annak mentem neki, aki gyengébb volt. Valahogy ezt az erőt nem félelemkeltésre kellett volna használnom, de nem találtam a közép utat. Minden harcosnak van egy gyökere. Egy olyan gyökér DNS, ahol, akitől tanulta a benne szunnyadó erők mozgatását. Bennem ennek a gyökere egy olyan nemzet volt, akik sárkányokon éltek. Számtalan féle sárkány létezett. Mitikus lények voltak. Nem egyszerű állatok. Olyan képességek lakoztak bennük, amiket csak az ismerhetett meg, aki meg tudta őket szelídíteni. Tudtam, hogy él valahol egy sárkány, aki az Enyém vagy Én vagyok, de nem tudtam vele jól bánni, és a helyes erő rettenetes dühvel tört elő belőlem. Az öreg, mint mindig bölcsen, tő mondatokban beszélt, amikor megkérdeztem tőle:

- Kivel fogok küzdeni ott bent?
- Önmagaddal.

Ennyi volt a válasz. Persze nem értettem. Számtalan viadalt néztem végig, ahogy minden harcost a ringbe érve elönti valami rettentő erő. Elönti a félelem. ÉS ott a ringben a félelme életre kelt. Önkéntes bevallás és emlék előhívás volt ez. Nem tudod milyen ott lenni, amíg be nem mész. Rám került a sor. Éreztem a hatalmas kőkapu mögött a sok harcos együtt érző pillantását. Mesterem felült a neki szánt helyre, valahogy a jobb oldali karzaton. A páncélom fojtogatóan nehéz lett, mint egy ólom köpeny úgy vett körbe. A nehéz kőkapu lassan kinyílt és Én beléptem a ringbe. Fentről nem tűnt ilyen hatalmasnak a küzdőtér. Az volt a fura, hogy nem éreztem a fizikai nyomáson kívül semmit, és azt sem tudtam mit kell csinálnom. Álltam felfegyverkezve és úgy döntöttem várok. Nem kellett sokáig. A ring túloldalán szintén egy hatalmas kapu volt. Hangokat hallottam felőle, elindultam hát közelebb, kíváncsian. Ahogy haladtam előre kíváncsiságom egyre inkább alakult át némi félelemmé. Itt tudtam első esetben beazonosítani, hogy igen, ez az , ez a félelem. Addig egóm a félelmet vakmerőséggé változtatta, amely mint sokszor kiderült hamis erőként működött Bennem.

A hangok a kapun keresztül egyre erősebbeknek, ordítóbbaknak, kegyetlenebbeknek tűntek. A kapu döngött és formákat öltött volna, ha nem kőből van. Így mindössze néhány repedés keletkezett rajta. Megálltam a ring felénél, úgy gondoltam Nekem ennyi elég. De ahogy ezt kiejtettem a számon a tér átalakult körülöttem. A sok-sok harcos, a tanítók és mesterek eltűntek, egyedül voltam. Befeketedett minden, az ég is elborult, és mögöttem egy furcsa fal emelkedett, ami elzárta az utam visszafelé. Kezdett a félelmem eluralkodni rajtam. Nem láttam mást, csak a kaput magam előtt, egyre ordítóbb és egyre keményebb energiákat éreztem magamon. A levegő befagyott, a leheletem láttam, ahogy alakot ölt, ahogy kifújom. A szívverésem rohamosan nőtt, nem tudtam hirtelen mit tegyek. Majd átgondoltam,amit Mesterem mondott: Önmagammal küzdök.

Ami ott az ajtó mögött volt, nem volt más, mint Önmagam. A sárkány. Az az erő, amit nem tudtam kordában tartani, ami pusztított, ami elöntött. Hatalmas dühvel, szavaim húsba markoló véleményével, amivel környezetemet, a barátaimat és mindenkit bántottam, ha feszegették határaimat.

Ott a hegyen ülve éreztem ismét a félelmet. Ami az Enyém. Az Én egyik bántott részem. Aki fél, aki nem mer. De, ha az Enyém, akkor vissza kell szereznem gondoltam, ahogy a sárkányt akkor az Orionon.

Ott egyszer s mindenkorra megtanultam, hogy a félelem Én vagyok! Barát, jelző rendszer, amely sebeinket fogja megmutatni, emlékek formájában. Minden félelmetes kőkapu mögött egy sebzett részünket rejtettük el.

Amit ideje kinyitni! Ez a dolgunk mindenkor!

fnt_ht4_jav.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://lelekesszenciak.blog.hu/api/trackback/id/tr415560887

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása