Ki lát kit?

A mitológiában Bábel városában telepedtek le Mózes utódai. Ők voltak azok a nemzet, vagy családok, akik még egy nyelven beszéltek. Egy tornyot akartak építeni, ami az égig érjen. A cél az volt, hogy összetartozásukat hirdessék és ne tudjanak szétszéledni. A történet szerint azonban az Úr ezt nem nézte jó szemmel és lerombolta a tornyot. Sőt, az építő családoknak összezavarta a nyelvét is. A torony leomlása után nem értették egymást. Ezt nevezi a biblia a babiloni zűrzavarnak.
Érdekes, hogy ez a mitológia nem csak a zsidó, de az iszlám vallásban is megjelenik, számos vallás pedig utal rá.

Napjainkban ezt a mitológiai elbeszélést a pszichológia (korábban a filozófiai irányzatok némelyike is) az egymás „nem látására” és „nem hallására” használja. Azaz hiába beszélünk ugyan azon a nyelven, mégsem értjük egymás léleknyelvét.
Gondoljunk csak bele. Most azt mondom mindenkinek, hogy gondoljunk egy kutyára. Természetesen nem nehéz feladat, mégis, ha azt kérném, hogy rajzoljuk le, amit gondoltunk, mindenki más rajzot készítene. Más-más kutyát ábrázolnánk. Ezzel, addig semmi baj nincs is, amíg ezeket a rajzokat megmutogatnánk egymásnak és elmesélnénk, hogy miért éppen ezt a kutyát rajzoltuk le.
Ugye, így már kezd kirajzolódni, hogy mi is a gond.

Vlagyimir Megre: A szeretet tere c. Anasztázia könyvében sokat ír erről az emberi képességről, ami mára elveszettnek tűnik. Olyan „megéneklő” emberekről beszél, akik még Egyiptom földjén értettek ahhoz, hogy, amit megénekeltek, tehát történetként elmeséltek, azt képekben adják elő. A hallgatóság fejében képekben jelentek meg a szavaik, így kommunikációjuk félreérthetetlen volt. A XXI. százaid ember ugyan ezt a problémát, úgy próbálja megoldani, hogy létrehozta az EMK, azaz Erőszak Mentes Kommunikáció módszertanát, amely a nyitott, befogadó kommunikációt tanítja. Ez a kommunikáció nem az egyet értésre épül, és nem törekszik azonnali konszenzusra, vagy hirtelen történő eredmények elérésére. De mindenképpen lényegi eleme, hogy meglássuk azt, hogy a másik fél, akivel beszélgetünk, miért éppen arra a következtetésre jutott abban a témában, amiben mi éppen más következtetésre jutottunk. Tehát meg akarja ismerni, meg akarja érteni a másik felet, de nem egyet akar vele érteni. Ezt nevezzük nyitottságnak. Ahol nem a saját gondolataimat és meglátásaimat erőltetem, téve mindezt úgy, hogy meg vagyok győződve róla, hogy csak az a helyes.

De miből fakad ez a fajta zűrzavar még a legjobb, legszorosabb kapcsolatokban is?

Valahol a szívünk legmélyén mindannyian arra törekszünk, hogy végre valaki meglásson, megértsen és tudja mit miért csinálok, hogy ki vagyok valójában. Ez nagyon szép gondolat és talán elvárás is, de vajon mi képesek vagyunk-e ugyan erre, hogy valakit mi lássunk meg, és mi értsük meg szavak nélkül?
Müller Péter erre azt mondja: „Ahhoz, hogy valakit megláss, léleklátónak kell lenni.”
És valóban. Annak.

De ki tud jó léleklátó lenni? Erre Platón válaszát idézném: „Aki önmagát ismeri, mindenkit ismer.”

Talán ezen szavak mögött van a kulcs. Minden egyes fogalmunk mögött képsorok vannak, amely képsorok nem mások, mint a megélt emlékeink. Amikor arról beszélünk, hogy szerelmesek vagyunk, barátság, vagy éppen, hogy szieszta, de akár, mint a példánkban láttuk, egy kutya, mind-mind a mi emlékeink összessége tornyosul fel a szavaink kimondása pillanatában. Az emlékeink, pedig észrevétlenül is érzéseket generálnak bennünk, amivel megtöltjük ezeket a szavainkat. Minden beszélgetésünk, megnyilvánulásunk pillanatában ezeket az érzéseket kommunikáljuk le partnerünk felé, aki, mint egy adóvevő visszaveri ránk a kommunikációnkból származó hangulatot. Olyan, mint egy nagy és széles tükör, aki el is mondja, hogy tulajdonképpen mit érzett, akkor, amikor velünk kommunikált. Persze ezt nem direkt teszi.
Képzeljük el a következő szituációt.
Bevásárlás van, férfi és nő hipermarketben a sorokat járja. Régóta házasoknak tűnnek, sok mindent megélhettek már.
Férfi: Gyere már! Mit kell mindig nézelődni.? ( hangsúlya félreérthetetlenül parancsoló, türelmetlen, arrogáns)
Nő: Megyek, de ne ordíts Velem. Most jöttünk még csak, hova rohansz.? ( A válasz egyértelműen állj parancsol az arroganciának, helyre utasító, tény közlő )
Férfi: Nem érdekel! Mindig ezt csináljátok velem! Meccset akarok nézni!

Szép lassan elballagtak mellőlem, de láthatóan, a nő nem hagyta szó nélkül. Megálltak a mirelit pult mellett, és elbeszélgettek röviden.
De nézzük meg ezt a beszélgetést.
Jó esetben is indulatos, de inkább nevezném túlreagáltnak. Főként a férfi utolsó mondata, ahol többes számot használ, holott csak és kizáróan a neje van vele. Egyértelmű tehát, hogy nem először történik meg vele ez a helyzet és nem csak a feleségével. Innen láthatjuk tisztán, hogy a kimondott szavai mögött emlékek tornyosulnak, amik nem lettek helyesen meglátva sem, sőt kezelve sem. Általában kimondhatjuk, hogy olyan esetekben, ahol az interakciókban túlreakciók keletkeznek, azok mögött fel nem dolgozott emlékek vannak. És a kommunikációban, annak érzelmi töltetében megjelennek.
Láthatjuk tehát, hogy tudattalanul jelenítjük meg emlékeinket ( fel nem dolgozott emlékeinket, amikre sok esetben nem is emlékszünk tudatosan, akár gyerekkor, vagy reinkarnációs élmény ) a beszélgetéseink során, és tudattalanul kapunk rá választ is, oly módon, hogy tükröt tartson viselkedésünkre.
Ha mindezeket tudatosan kezelnénk, elmaradnának a hosszan tartó „nem szólunk egymáshoz” időszakok és könnyebben értenénk meg mit is akar mondani a másik. Számtalan végletes kimondástól és további szavak által ejtett sebektől kímélnénk meg egymást, és önmagunkhoz is könnyebben találnánk az utat.

Mit kell tenni hozzá?

Legelső az önvallás: figyelni minden egyes megnyilatkozásunkban, hogy mit-miért mondunk. Rajta kapjuk magunkat önmagunkon.
Második az önelemzés. A mai társadalomban szinte kötelező. Kötelező tudnunk, hogy mit-miért csinálunk és hol kezdődik az Én, hol a másik. Így elkerülhetőek az alá-fölé rendelt viszonyok. Tehát önelemzünk és felnyitjuk mély emlékeinket.
Ha ezeket megtettük pontos képet kapunk arról, hogy ki is rejtőzködik bennünk. Mik a vágyaink pontosan, és valójában mi fontos, mi nem. Ebben a szakaszban higgye el kedves olvasó, már jóval toleránsabb lesz.
Kommunikációnkban történő kifejezéseink megtanulása. Nyitottság, empátia, a „meg akarom érteni” a másik világát és mit-miért tesz szakasza.
Elfogadás. Itt már tökéletesen el tudjuk fogadni embertársainkat, anélkül, hogy magunkat éreznénk támadva. Lemondunk arról, hogy azt feltételezzük, hogy direkt csinálja, teszi, és minket akar bántani, és meg tudjuk védeni saját érzéseinket.

Ahhoz, hogy érteni tudjuk a másik embert, a partnereinket, barátunkat, párunkat és gyermekeinket, mindenekelőtt határozzuk el, hogy ez egy szükséges életfelfogás. Ha megértjük ennek előnyeit, végig is tudunk menni ezen az úton. A lélek nyelve elsőként önmagunkhoz vezet, és csak utána nyitja ki mások világát. Így Bábel tornya ismét felépülhet.

Szeretettel: Kata

JÚLIUS 5. SZOMBAT reggel 9.00h CSALÁDÁLLÍTÁS Budapest
JÚLIUS 13. SZOMBAT délután 14.00h CSALÁDÁLLÍTÁS Pécs
EGYÉNI KONZULTÁCIÓ: lelekesszencia@gmail.com

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.