Szeretek a karácsonyi forgatagban elvegyülni, ahol a fahéjas narancs illat leng körbe és minden arany és piros és csak egyszerűen szép. Valahogy meghittebb, bensőségesebb ilyenkor a világ díszlete. De leginkább az embereket szeretem nézni, figyelni óvatlanul, hogy éppen ki-mit csinál, mond, tesz. Morfondírozgatok azon, hogy vajon mi játszódhat le benne éppen, és vajon, amit érez, az mennyire valódi.

Jó kérdés, mi a valódi?

Úgy képzelem el a valóságot, hogy minden ember egy kehely, amely kehelyben maga az élet lakozik, amit nevezhetünk egyértelműbben Léleknek is. Ha ezeket a kelyheket lezipzárazzuk, akkor látjuk meg igazán a valóságot, hogy a Lélek mit is érez abban a pillanatban valójában.

Én ezekre a pillanatokra vadászom, ahol megmutatkozik a Lélek valódisága. Ám ezek a pillanatok rejtve vannak előttünk. Mert, ha észlelnék, szembesülnünk kellene saját magunk valódi érzéseivel is. Ezek az érzések, pedig nem biztos, hogy kellemesek. Pedig csak az érzések lehetnek valódiak, amiket megélünk, hiszen ettől élünk, hogy érzünk.

Egy ilyen karácsonyi forgatagban számos emberi pillanat, jelenet zajlódik le egy pillanatba belesűrítve. Rengeteg érzés, millió kapcsolat és impulzus. Mégis, mi emberek azon igyekszünk egyre kitartóbb és kegyetlenebb eszközöket igénybe venni, hogy valódi érzéseinket elrejtsük. A pszichológia ezeket az elrejtési technikákat nevezi Elhárító Mechanizmusoknak. Ezen elhárító mechanizmusok legalapvetőbb formája az elfojtás. De az elfojtáson kívül számos technikát elsajátítottunk már önmagunk érzéseinek megélését megtorpedózva. Ahogy nézelődtem a karácsonyi bevásárlásban, mintha a szemem egyszerűen csak ezeket látta volna.

A három éves kislány rohant Apucija felé, aki visszafogottan megfogta a kezét, majd rászólt, hogy ne rohangáljon.

Egy huszonéves fiú óvatosan ölelte meg párját, akire láthatóan puszira várt. De nem lehetett, mert „sorban állunk!”

Az Anya szinte hangtalanul, szemével ölte meg azt a fiatal fiút, aki félre lökte a lányát a kocsijával.

A férj rászólt feleségére, hogy ne szagolgassa a virágokat, mert van fontosabb dolguk is.

A feleség rángatta férjét, hogy igyekezzen, nem érnek rá kirakatot bámulni, mert nincs ideje.

Rengeteg, rengeteg jelenet, amelyekben eltűntek szemem elől a színek és az élet fekete-fehérségét láttam. Vajon ez az élet? Így kell élnünk? Fontosabbak a társadalmi kritikák viselkedésünkre, minthogy megéljük azokat? És tényleg nincs időnk arra se, hogy megszagoljunk egy virágcsokrot? És tényleg csak a gyerekek merik még önfeledten megélni, amit éreznek? Mernek nevetni, ölelni, sírni és hisztizni, vagy akár megkérdezni olyan dolgokat, amiket nem tudnak? Mitől félünk? Mitől félünk, hogy nem merjük érzéseinket megélni, kifejezni? És tényleg csak a Karácsony az az ünnep, amikor ezt megtehetjük? Vagy meg tudjuk egyáltalán tenni?

Millió kérdés zakatolt a fejemben. Persze erre millió válasz létezik. Mindenkinek van oka, hogy ne fejezze ki. Jól átgondolt oka.

- Nem illik.

- Ne gyerekeskedj már.

- Félek kimutatni.

- Félek a csalódástól.

- Félek, hogy újra elutasít.

- Őt úgyse érdekli.

Jöttek a közhelyek a fejembe és úgy éreztem, ha nem állítom meg ezen gondolatokat, olyan zsákutcába juttatom magam, ahol tényleg elmarad a cselekvés. És nem hogy nem ölelek meg senkit többet, de elfojtásomat olyan mértékben mélyre teszem magamban, hogy a végén még azt is el fogom hinni magamról, hogy nem is hiányzik az ölelés. Majd így nyilatkozom: „Nem vagyok ilyen típus.” És ezt el is hiszem majd magamnak.

És hányan elhiszik…..

Én nem akarok ilyen ember lenni! És nem akarom a Karácsonyt is fekete fehérben látni és élni! Mert, azaz ember, aki nem meri saját érzéseit megengedni magának és így megélni, azaz ember végletes, ítélkező és savanyú marad! Az élet a feketén és fehéren kívül millió színnel rendelkezik, ami az érzések sokszínűségét segít megélni, és megérteni is! Ez az ÉLET! Az élet pedig a buddhisták szerint maga a SZERETET!

Így amikor a Karácsonyt ünnepeljük, engedjük be az életet, az érzések sokszínűségét megélve a világunkba. Az érzés az érzés, se nem jó, se nem rossz. A Lélek, ha szomorú is, legalább él!

Ünnepeljünk színesben minden nap!

 

Szép napokat!

Kata

 

Egyéni konzultáció: lelekesszencia@gmail.com
Ide várom minden kedves útkereső, érdeklődő levelét, kérését.

CSALÁDÁLLÍTÁSI IDŐPONTOK:
NOVEMBER 29.Szombat - 9.00 - Budapest

NOVEMBER 30.Vasárnap - 15.00 – Nyíregyháza

DECEMBER 14. Vasárnap – 15.00 - Pécs

karacsony_szem.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://lelekesszenciak.blog.hu/api/trackback/id/tr806913497

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.