Halhatatlan Tanítások

2013.10.19. 12:25

Elindultunk lefelé a hegyen. Parányi ösvény vezetett le, körülötte furcsa, ezerszínű növényekkel, fákkal. Egyre világosodott, a Nap sugarai áttetsző függönyt varázsoltak elénk. Szinte harapni lehetett a friss levegőt. A természet egyre jobban felszabadította testemet, elmémet. Mintha kinyíltak volna emlékeim és gyorsan bele is kúsztak gondolataimba. Elöntöttek az érzések, a képek, és olyan világok mutattak utat, meséltek történelmükről, amelyek számomra nem idegenek.

Forgattam a gondolatokat, figyeltem mi zajlik Bennem. Oda-oda pillantottam az Öregre, aki picit előttem járva néha botjára támaszkodva lépdelt. Mérhetetlen hálát éreztem, ahogy egyre többet néztem Őt. A Tanítóm! Az Életem! Könnybe lábadt a szemem, ahogy végig futottak Bennem azon Tanítók emlékei, akik nyomot hagytak itt e Földön az emberiségnek. Milyen mérhetetlen nehéz a Fény Útján maradni. Kimondott szavainkat tetté formálni és képviselni mindazt, ami Valódi. A fájdalom és szenvedés kísérte ezen Bölcsek útját, akik Tanításaikban váltak halhatatlanná.

Végignézték, ahogy az ego oltárán, egyéni mérlegeinken hagytuk jóvá cselekedeteinket, ott voltak ezekben a pillanatokban is, és méltósággal képviselték azt, ami ereikbe volt égetve! Atlantisz pusztulásánál álltak a hegyen és elfogadták, hogy az emberiség hatalom vágya megölte önmagát, és azt a Bolygót, amit Ők teremtettek, hogy tanuljunk. Emelt fővel nézték, ahogy gyalázzák Őket a „megnemértettek” és tagadják meg a hova tartozásukat, tanításaikat, akik fájdalomban égnek el.

Néztem az Öreget. Ahogy peregtek a gondolataim éreztem a térdem egyre nehezebb és gyengébb. Olyan volt, mintha lassan összeesnék. Mellkasom megtelt fájdalommal és beborított. Az az emlék, amely Ő hozzá vezetett, hevesen lüktetett szívemben, mígnem kibontotta Magát.

Amikor először találkoztam Vele 16 éves voltam. Egy reggel felkeltem az ágyban, alig láttam. Éreztem áll valaki mellettem, de tudtam, hogy nem ember. Nincs olyan teste, amit megérinthetnék. Nem mertem ránézni, azt hittem halucinálok. De előttem termett. Meleg kék szemeivel, ősz szakállával olyan volt, mint a télapó. Félni nem tudtam. Hatalmas szeretet éreztem és szemeiből egy mondat jelent meg elmémben: Készen állsz! Majd eltűnt. Később 21 éves voltam, amikor hosszú időn keresztül volt mellettem. Türelemmel kísért, amíg fel nem vettem vele a kommunikációt. Megtanultam látni, hallani Őt és mondatait lejegyzetelve megérteni, hogy működnek a Lélek dolgai. Megmutatott millió emlékemen keresztül idegen világokat, ahol jártam, tanultam, nyomot hagytam. Néha más Mestereim is voltak, sőt Vezéreim, amikor kellettek. De mind közül Őt szerettem a legjobban. Nem tudtam mi ez a kötelék köztünk és nem is kérdeztem. Mindmáig rejtve voltak nyomai életemben. De ma itt voltak feketén-fehéren. Bele kellett néznem.

Emmeron. Amint a nevét kimondom felforrósodom. Az Orion egyik Holdja. Ide tartozom. Ez csillagotthonom neve, amely többet ér minden szónál és életnél. Sok mindenre emlékeztem a milliárd évekkel ezelőtt történtekből. Az Orion háborúiból, ahogy a Föld börtönbolygó lett, majd felszabadítása után tanulni jártunk ide, kehelybe öltözve. A Nagyháború idején az Északi Seregek egyik Főparancsnokaként szolgáltam. Ezt a felelősséget kimondani és megérteni sem tudom ma, ahol az agy kapacitása mikronnyi, szellemem gazdagságát tekintve. A Fény Szövetsége bolygóról bolygóra, galaxisokon át űzte ki a „sötét vadakat”, akik felmarva minden életet maguk mögött ,csak pusztítottak. Számtalan csata és küzdelem állt a hátam mögött. Néha erőim elfogytak, döntéseim pillanatai rám nehezedtek. De a sok-sok végeláthatatlan harcból mégis Emmeron elvesztése tépett ki Belőlem mindent. Emlékszem arra a perc milliárdra, ahogy láttam elpusztulni a Bolygómat. Mentőkabinjainkból néztük végig, hogy amit Szívünk összefon, porrá ég. Családjaink, Klánjaink szövetsége zúzódik össze, és katonáink hite törik ketté, látva a pusztulást.

Ott álltam Én. Mesterem mellettem. Bármennyire tiszteltem, szerettem, tanításai abban a fájdalomban elhagytak. A méltóság kihunyt Belőlem. A bosszún kívül más nem tartott életben. Ott. Ott tagadtam meg Őt. Aki mindig hitt Bennem. Az erőmben, a józanságomban, hogy méltósággal nézek szembe a jövőmmel. A mentőkabin üvegén át csak füstöt és poklot láttam. Szemeim könnyekkel tele, néma ordításban zokogtam. Tagadtam mindent. Ezen a ponton felnéztem az Öregre ott az ösvényen. Lábaim összerogytak. Velem szemben állt, szemei a melegségtől Fényt nyitottak Bennem. Ismét a mentőkabinban álltam és éreztem a jelenlétét. Az Én fájdalmam Nálamnál egy valakinek fájt jobban. Neki.

Nem kellett mit mondjon. Éreztem mindent. Éreztem a fájdalmát, ahogy tagadásommal sebeit még jobban felnyitottam. Láttam, ahogy Krisztus fájdalma ég Belé, és Én Jónás voltam. Azt hittem jogom van az lenni. Mintha hatalmat osztottam volna magamnak, hogy bíráljam azokat, akik ekkora sebet okoznak.

Zokogtam az ösvényen. Tanítóm ölelt.

Mert Ő mindig ott volt… amikor Én már nem...

1383042_672365662783287_787273400_n.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://lelekesszenciak.blog.hu/api/trackback/id/tr985586291

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.