A hegyen...

2013.10.09. 18:01

Állt a Mester előttem a hegyen, Nekem háttal. Olyan öreg, ősz szakállas, megnyugtató arcú, nyugodt, de igen erős, határozott természet volt. Én mögötte, majdnem a hegy tetején összegörnyedve álltam. Fájt a hátam és éreztem, hogy valami rettenetes nehéz. Szinte összeesek a súlya alatt. Kérdeztem az Öreget, hogy mikor érek már oda, már nem bírok itt állni, mindjárt összesem. Nem nézett rám, úgy válaszolt:

- Te tudod mit cipelsz magaddal.

Gondoltam magamban, honnan tudnám: nem látom…csak nyom.

- Ha Te cipeled, akkor a Te döntésed, hogy ezt teszed. Tehát tudod mi van a hátadon. - mondta rendre utasító hangon. Milyen igaz, gondoltam…hát, akkor leteszem.

- Hogyan tegyem le Mester? - kérdeztem.
- Miért akarod letenni? – kérdezett vissza.
- Mert nyom. Nem tudok továbbmenni!
- Ha csak ez az okod, akkor ott marad!

Jó ég, gondoltam magamban. Mi lehetne nagyobb ok ennél, hogy majd összeesem, és nem látom az utat, mert beszakadok. Fájnak a vállaim, a hátam, de még a nyakam is. Nem ellenkeztem, nekiláttam okot keresni. Itt állok a hegyen, majdnem a csúcsán, érzem és vágyom rá, hogy haladjak, de egyszerűen nem megy. Fürkészem a jövőmet, hogy mi is van az úton, mit kellene csinálnom, meg már rég ott is kellene lennem... és nem, itt rohadok és nem tudok tovább menni. Mire nem figyelek? - kérdeztem meg magamtól... és ahogy a kérdést kimondtam, mint egy villámcsapás átsuhant a válasz a fejemen: a JELENRE.

Annyira tudni akarom mi vár Rám, mi jön és már ott akarok lenni, hogy a jelenre nem figyelek. Ezért nem látom mi nyom. Hiszen a jelen nyom….


Amikor erre rájöttem, végre rá tudtam nézni a csomagra a hátamon. Vajon mi ez? - kérdeztem. Mi nem enged tovább? Ahogy kezdtem a csomagot egyre inkább figyelni, eszembe jutottak az elmúlt napok történései. Ahogy éltem az életem, ahogy reagáltam és ahogy nem. Amit nem is vettem akkor észre, most felnagyítva ugrott be a gondolataimba. Miért nem láttam akkor és ott? És ahogy elkezdtem ezeket a perceket, pillanatokat meglátni, ahogy ezekben a történésekben észrevettem magam…mit miért csinálok…egyre könnyebb kezdett lenni a súly. És már fel tudtam állni. De elindulni… továbbra sem ment.


Éreztem Mesterem figyelő tekintetét és azt az energiát, amit felém küld. Hogy jó lesz ez így és hogy végre kezdem érteni mi történik. Büszke voltam magamra, hogy felálltam és kezdtem felvállalni teremtéseimet, amiket érthetetlen programokból tettem. Olyan rutinszerűen cselekedtem, hogy észre sem vettem, vajon tényleg ezt akarom tenni és mondani? Ez tényleg Én vagyok?

Ahogy felálltam és ezeken a kérdéseken járt az agyam, megláttam bokáimon a láncokat. Félelmetes volt. Mi ez a lánc? Ide vagyok kötve? Ki tette ezt és miért? Kissé pánikba estem, hogy oda vagyok láncolva a hegynek erre a rettenetesen zord sziklájára, ahol nem látok mást, csak a hegyet magát és csak dereng a csúcs. Esteledett, és az idő is egyre feketébbnek tűnt. Hideg volt, fáztam. Megmozdulni nem tudtam. Olyan tehetetlennek éreztem magam és persze mindenkit utáltam, főként azt, aki oda láncolt. Ahogy a távolba néztem, felfelé a hegycsúcs felé, fényeket láttam. Az öreg melegedett a tűznél. Jó lehet neki ott gondoltam, vajon miért hagyom, hogy valaki ideláncoljon? Kinek van felettem, ekkora hatalma? És, ha van mikor adtam neki ezt? Vagy nem is adtam, hanem elvette? Ezen gondolatok közepette, összegörnyedve a hidegben aludhattam el. Mert másra nem emlékszem.

A reggel csodálatos volt, főként, mert végre a Nap kisütött, amiben éreztem, hogy sajgó testrészeim melegednek végre és talán ki tudok nyújtózkodni. Ahogy próbáltam beszívni a meleget és tornázni picit, eszembe jutott a Mester tegnapi mondata: „Te döntésed, Te cipeled”. Mondogattam ezt magamban, és akkor bevillant: a lánc a bokámon. Az is az Én döntésem!

- Hol és miért, meg mikor döntöttem így? - kiabáltam az öregnek, aki láthatóan nyugalomban üldögélt a csúcson.
- Emlékezz rá! – mondta. Hiszen Te tetted! Így a Te emléked, csak kotord elő!
- Jó jó, előkotrom, csak az a baj, hogy nem tudom hogyan kell tenni!
- Figyelj befelé és ha valamit nagyon szeretnél, akkor az a valami megmutatja magát.

És ekkor gondoltam végig: Vajon szeretném tudni, hogy mit is csináltam, mit döntöttem el, hogy láncot tettem a bokáimra?...

Olyan időszakot élünk most, ahol sokunk szeretne már valami újat, valami mást az életében. Talán túl régóta vagyunk beleragadva egy élethelyzetbe, egy szituációba, és fogytán az erőnk. Úgy érezzük, hogy agyon nyom ez a helyzet, nem találjuk a kiutat és megoldásként menekülnénk a jövőbe.

De a jelen nem enged! Még nem! És egyre nehezebbnek fogod érezni a mindennapjaidat, és érzed fáj a tested, a nyakad, a vállaid, mert most menekülnöd nem szabad! A múltban teremtett gondolataid, cselekvéseid és döntéseid még fogva tartanak. Nincs utad, amíg meg nem nyitod magad előtt.

Old ki magadból a múltat! De ahhoz engedd élni emlékeidet.

Magadba figyelj! Most ez az egyetlen kulcs!

komor_hegyek.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://lelekesszenciak.blog.hu/api/trackback/id/tr885560879

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.